Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
amugyorokvagy

MACSKA AZ ABLAKBAN

FA · 9 hónapja
Nagyon hideg, szeles, borús téli nap volt. Koszos, foltos égbolt telepedett e kicsiny világ, egy seholsincs szegletére. A meleg szobából az ablakra meredt Péter, az ágyon agyalva, agyon ábrándozva a valóság után sóhajtozó filozófiák, körbe-körbe futó ösvényein. Duci a macska ugrott fel a párkányra a rideg világtól menekülve, s menedéket remélve. Elkeseredett, bűnbánást imitáló szemeivel nézett rá befelé. Egyéni kis macskaszemélyiségét sugárzó arcával, kesergően tátogott. Hangja nem ment át a hőszigetelő üvegen, s amúgy is elvitte az erős szél, úgyhogy csak nézett és tátogott. Könyörgőn kuporodott, könyörületért kuncsorogva. Péter tehetetlenül nézett rá. Tehetetlenül, ki félisteni helyzetben volt hozzá képest, s egy mozdulattal macskamenyországot tudott volna teremteni számára.

  " - Úgy beengedném, úgy segítenék rajta, hogy ne szenvedjen, de nem lehet mert koszos, mocskos macska. Csupa sár, tele bolhával és fertővel."

Már beengedte párszor. Extatikus berregéssel hempergett a tiszta ágyneműn, szőrét szórva minden felé. Péter nemegyszer kellemetlen csípésre riadt. Megaztán, miután kihemperegte magát, már bomlott is a magatartása, és további enni, tenni, felugrani való élvezetek után kezdett kajtatni. Szóval elég. Nem lehet. Nem nevelték benti macskává. Bár szíve szakadt érte, és szívesen bolondozott volna vele. Étellel ellátta, de csak fagyosabb, porosabb kuckót tudott neki biztosítani.

Aztán a mázolt tégladobozba zárt kényelmet is felfalta a kegyelmet nem ismerő idő. Péternek munkába kellett indulnia. Hegyen völgyön át beszágúldott a munkásjárat a gyárba. A rettenetes elmékből testetöltő géphadsereg, füldugót rázó robajjal falta az anyagot és energiát. Az életeket, és az élet e kicsiny zöld szigetét. Termelték vágyaink termékeit, boldogságunk képzeteit. A hatalmas fémcsarnok, fekete koszmarta betonpadlójával, acéloszlopaival, csövek és vezetékek hálózta mocskos mennyezetével, méginkább poklozatával, a tudatlanság templomaként bűzőlgött. Benne a megannyi, egész gyermekkorukban becsapott és leépített, rabszolgává nevelt emberi élet, az áldemokrácia láncán. Némi fekhelyért, géprágta tápért, és vetített illúzióért megfeszített tempóban hozták létre a sok, tökfelesleges és tuti hogy káros műszükségletet. Önként és aláírva, lemondva nem kevés éjszakai alvásról, és családi idillről. A kis rabszolgapalántákkal minek is kéne annyit törődni, csak ki kell őket termelni.

Az emberiség éppen olyan beteg, bűnös és torz mint mindig is volt az oktatott történelem folyamán. Csak időnként átcsomagolják, ha már túl erős a bűze az erős elhullástól.

Ám hogy még véletlenül se lehessen beletörődni és beleszokni, időnként és gyakran váratlanúl, az élet még ennél is rosszabbra fordúl. A múlandóság a tudatlanság és a gyötrelem itt az urak! Nem kivételeznek, nem haverkodnak. Alaposan elintéznek mindenkit. Péter is megkapta a magáét. Ám még előtte röpködött egyet, csak azért is. Felvett egy jópofa bankkölcsönt, mit sem törődve annak szociális kivégzőgépezetével. Meg hát mit is adunk kölcsön egymásnak, e ki tudja kinek az univerzumában, eme elburjánzott kis bolyongón?!

Eredetileg könyvet akart kiadatni. Pár éve írogatásba kezdett, s mivel lelkes önjelölt amatőr filozófus volt, gondolta szépen összeillene mindez a szépirodalommal. És hátha akadnak akik kedvelik az efféle mutatványt. Ám nem sokkal azután, hogy felvette a pénzt, a gyár csődbe ment, és mindenkit szélnekeresztettek. Péter írói vágyai elbizonytalanodtak, és másféle csalóka mámorok ragadták el törekvéseit. Presszókban, kávéházakban üldögélő, iszogatós kényelem. Ahol nincs többé ébresztőóra, és aprószámolás. 
A felszabadulás villanásnyi illúziója, mely szinte íztelen, mégis oly kívánatos. 
A boldogság ama nullpontja, mikor megszűnik a nélkülözés és a láncok súlya. Még nem talál haza, de már nem is fogoly. 

Csak sétálgatott és utazgatott emberszerű lényként, e Földnek nevezett, s tán valóban embenek szánt bolygón. Úriembernek álcázott küllemmel, kellemmel ült az elegáns asztalokhoz, és elégedetten hallgatta midőn azt mondják neki; "jónapot uram, mit parancsol?"
 
Szép mázas díszdobozban ejtőzve szemlélte, valódi luxussá vált röpke napjait. Tudta hogy nem maradhat így sokáig, de ez csöppet sem árnyékolta be, mert filozófus lévén tudta, az idő mindenütt lejár. Mégha valakinek megadatott is, hogy egy életen át sütkérezhet, leginkább rabszolgák életéből gyúrt jactján. Részlet kérdés! Sőt! De a sőtnél tovább nem jutott.

Fennkőlt, elégedett, türhetően unalmas, balga kényszerektől mentes állapotban lépdelt egy gyönyörű, nagy tó partján. Az ősi víz még mindíg tiszta illata símogadta elméjét. Lágyan kavarva fel annak mélyét, de nem zavarva, csak játszva a sok színes, bujkáló, ficánkoló gondolattal:
 
 " - Itt ez az ötszáz millió éves, ujjabban Velencei-tónak nevezett, képzeletet is felülmúló képződmény. Ahogy zeng, énekel, lüktet, ahogy ékszerbe foglalja az ég ékkövét, ahogy a szellő cirógatja a buja nádasokat, és mégegyszer az az illat! Na igen! Ez az igazi művészet! És látni, érteni, érezni mindezt! Persze már le is csaptak rá, és bérbe is adták egymásnak. "

Megpihent a közeli kis büfé teraszán, s némi kávé és sör mellett szemlélődött tovább úri mivoltjában. Igen. Ez valóban a minimális életszinvonal volna. E nyugodt, békés, kinyíló, felébredő intelligencia, mi nem nyelni nyalni valókon rágódik. Ugyanakkor ez a maximum is, mert ennél magasabb szinten nem tudunk létezni még. Akár mennyi anyagi hatalmat is halmozunk fel mohó ostobaságból, nem tudunk több ágyon aludni, többet enni, több nőt elviselni, mint amennyit ránkszabott emberi léptékünk! Ezért felesleges elvenni társainktól azt az elégedett minimumot! Elbitorolni az élet minőségét, mások emberi méltóságát, abban bízva, hogy hátha tényleg tudatlan és tehetetlen e világ, mely így létrehozott minket, és esetleg megúszható a felelősségrevonás! Hát sok sikert! Pusztíts, ölj, lopj, dugdoss bármit bárhová, taposd szét milliók menedékét, de tudd, minden jactot el nyel majd az óceán, s ha mégsem szűnünk meg, kapaszkodónk tetteink súlya lesz!

Még volt némi pénze, de a luxus íze előbb elfogyott. Nem volt az boldogság, csak egy fellélegzés. Egy emberi egyed pillanatnyi talpraállása, fejmegrázása, és körülpislogása, hogy hol is vagyunk, és merre tovább. Hamarosan újabb gyárat kell majd keresnie, és vissza kell darálódnia a fogaskerekek közé. 

Annyi melóhelyet megjárt már! Hogy miért? Mert míg mások öröklakást próbálnak összehozni egy délibáb szigeten, addig ő úton volt. Valamit keresett. Még nem annyira a válaszokat, inkább a kérdéseket.

Gyerekkorában az volt a nagy ötlete, hogy a halált úgy lehet legyőzni, hogy egy jó társal, leginkább azzal a szőke kislánnyal akiért oda volt, egyazon álomban találkozik! Hisz akkor az már valóság, és ott valahogy megszökni. Mára már azonban úgy sejtette, ez itt az álom.

Hamarosan meg is kapta az ébresztőjét. Elfogyott a pénze, és nem talált munkát. Az albérletet el kellett hagynia, rokon, barát kihez mehetett volna, nem volt.

 LETISZTULÁS
 
Egy hátizsák, egy nagy szatyor, és egy összecsomagolt kis sátor a tóparti büfé teraszán. Kávé és sör. Na és az izgalmas és merész távlatok. Még szerencsére volt egy kicsi a nyárból. A közeli kis hegyen talált egy elhagyott kőfejtőt, s egy mély kráterszerű, bozóttal, fűzfákkal benőtt hasadékot. Az új otthona! Csöppnyi madároázis az anyatermészet markában. Most nincs tégladoboz, mert testvérei sajnálják tőle a sarat, és a felületet mit a gravitációtól kapott. Remélhetőleg ezt nem sajnálják. 

A madarak viszont igazán otthon érezték magukat benne, érdeklődve cseverésztek új lakótársukról, és lelkesen kóstolgatták a kenyérfalatokat. 
A strandra járt le mosdani és mosni, nem akarta elhagyni magát annak ellenére, hogy pénze teljesen elfogyott. 

Egyik ilyen körútján, midőn a Föld és az ég csodás elemeiben fürdőző tömegben sétált, észrevett egy kuka tetején néhány nagy kiflit. "-Hát ezt jó volna megszerezni!" -gondolta. Viszont azt nem bírta elviselni, hogy meglássák. Ráadásul apró madárkák is szemet vetettek az eleségre, és sokkal bátrabbak voltak. Oda vissza sétált, keresve azt a lehetetlen pillanatot, mikor sok száz emberből senki nem néz oda. De végűl a büszkesége győzött, nem bírta megtenni. "-Bocsáss meg kedves gondviselő sors, de nem megy." - Majd korgó gyomorral elkullogott. 

Hazafelé bandukolt. Igen ezen ő is elmosolyodott. Ám egyszercsak a járdán ott hevert előtte három kifli becsomagolva! Alig hitt a szemének. Megköszönte, és lelkesebben tért a kőfejtőbe. Amikor azonban leereszkedett a kis völgyhasadékba, ott a gondviselés másféle meglepetéssel várta. A sátor eltűnt, a hátizsák úgyszintén, néhány szétszórt ruhadarab maradt. Nem is vette zokon. Sőt, valahogy még könnyebbnek érezte magát. Meggyújtotta kis tűzét, zsenge fűzgallyakból fekhelyet, a ruhákból párnát készített. Még szerencse, hogy épp a takaróját vitte mosni, ami pont meg is száradt séta közben. Kényelmesen letelepedett, és elégedetten eszegette a kifliket, madártesóival közösen.

A Nap lehúnyt, s ringató ciripelés vette körül. A végtelent festő csillagos ponyva otthonos sátorrá vált, a tűz fényfátylas hálószobát varázsolt. Sosem tapasztalt béke és nyugalom árasztotta el. 

Igen! Most kezdte érteni, hogy a világ, mely létrehozta, tényleg az otthona! Nem ő az akivel harcolnunk kell! Mi vagyunk akik eltévedtünk benne. 

Na de még messze járt attól, hogy megértse, valamitől messze jár! Még hosszú út várt rá. 

Két hétig sem tartott a diabetikus tisztítókúrával nemesített, egzotikus kempingezés. Hírtelen végeszekadt a nyárnak. Egyszerűen lekapcsolták. 

Fólia fedél alatt kuporgott, bűnbánást imitáló arcal vacogott. Az összes ruháját magára vedte, és a jó öreg tűz is próbált kitartani mellette. De nem sokáig tudott. Viharos esőre váltott az idő s kioltotta. A fóliatető, mint zászló a tengeren, úgy lobogott. Péter leszedte, és magára bugyolálta. Összehúzta magát, és tudata legmélyére menekült a zord valóság elől. A süvítés hangja tompulni tűnt, ahogy lefelé süllyedtek a gondolatok, a minden irányban, térben és időben, és mindenféle módon határtalan mindenségben. Melyhez képest semmik vagyunk. 
 
  " - Hová lettem? Hol vagyok? Hogyan kerültem ide, és miért vagyok, ha ide kellett kerülnöm? "

A teste megdermedt, az elméje nem talált többé menedéket az egyszerű emberi élet kibetonozott megszokásaiban. Az értelme elvesztette minden erejét. Túl nagy neki e világ. Nincsenek már szülők, házak, utcák, üzemcsarnokok. Még a madárbarátok is tovatűntek. A fény, majd a levegő, s maga a létezés is elhagyni készült őt.
  
 " -Segíts! "
 
 " -Itt vagyok! Nincs miért aggódni! Csak rossz álom! Ébredj, de ne riadj! Hosszú volt az öntudatlanság, de a valódi fény még túl erős. Aggódni nem kell többé, hisz itt vagyok, itt is leszek, hisz hogy is lehetne másként! "
Lassan kinyitotta szemét. A vihar eltűnt. Arcára mosoly csalt könnyet. Vagy tán a könny mosolyt. A felhők is megszűntek, és csodás holdfény áradt. Eltévedt lelkek szívét hűsítve, átsütve űrön, égen, Földön, völgyön, fólián.

A vízcsepeket nézte, ahogy a holdfényben csillogtak, s remegve szaladgáltak. Mindegyik vízcsepp másik és másik. De a holdfény ugyan az. Mindegyik mozdulat, tánc, csillanás más és másik, és mind viszi magávak kincsét. A filozófiák szétolvadtak a szívből kiszökött, valódi élet páráján. Majd Pétert elnyomta az álom, hogy holnap egy új valóságba ébredhessen fel. Egy valódibban.

 ÚJ ERŐ ÚJ IRÁNY

Másnap csipkedős reggel ébresztette. Sosem tapasztalt céltudatosságal, kívűl-belül remegő testtel feltápászkodott, életerőt tornázott magába, összekészült és elindult. Még egy darab búcsukenyér a madaraknak, és elköszönt a völgytől. Felment a kicsiny hegy tetejére, nagyokat szippantott az új szabadság, friss atmoszférájából, és felkiáltott, de azért nem túlságosan nehogy meghallják: 

  " - Ez nem élővilág! A világ élő! "

Lebaktatott a szikláról enyhén rogyadozó lábakkal. Tudta már, hogy mit keres. Mindent! Mindent tudni, érteni, megtalálni, megkapni, és átadni akar.

Ahogy a buja növényzet közt ereszkedett lefelé, egy almafát talált, ami éppen kezdett beérni. Nagyon felörvendett, és enni kezdett. Majd egy ringlófa is feltűnt, arrébb pedig szedrek kínálták magukat.
  
 " - Máskor mitse törődnék ezen asztalra nem való, vadaknak szánt étekkel, de most oly mennyeiek, hogy gyümölcs így még nem ízlett! S talán semmi sem. "

Ám egyszercsak elszorúlt a torka.

  " - Én vagyok az a vad! E gyümölcsök, e szükségletek már itt voltak mire idejöttünk. Ide rakták őket, mert tudták hogy el leszünk tévedve. Hogy bajban leszünk. De mi a hegyet faltuk fel. S a világot is ha tehetnénk. Mint kéjben és haragban forgó szemű emberszerű szörnyek. Kikben a tudatlanságnál csak a felfuvlakodottság nagyobb. Valami ősi és súlyos, nagyon mélyen bujkáló, szándékos tévedés elfajulása, s méginkább elfajtalankodása ez! Beleőrültünk a létezésebe! Ezt már nem lehet eltusolni, megúszni, egy kis imával helyrehozni! Ide komoly segítség és változás kell!  

Nem arról van szó hogy az emberek csak rosszak! Leginkább a jó és a rossz úgy össze van keveredve az emberekben, hogy nincs aki kibogozza. Így a fejlődés helyett csak vergődés van, majd alámerülés. Na de elég a negatívumból. Hiába szajkozzuk. Valahol valahogy hisszük legbelül, hogy a jó fog győzni, mert erősebb. És nem kicsit, tán végtelenül, s oly annyira, hogy a rosszat is meg nem történtté teszi egyszer, s kiderűl, hogy csak a határtalan jó létezik! Úgyhogy útra fel! Keresem amit keresnem kell! 
Mit nekem hátizsák, csomagtartó, gardrób és raktár! Tele önös elmém szemetével! A végtelen valódi világ menetszele tépje arcomat! "

Leért a tópartra. Már tovatűntek a vidámkodó nyári jelenetek. Most a nyugodt, friss, koraőszi napfény megébredős hangulata áradt. Néhány ember sétált, őket is puszkálta, de ellenálltak. Inkább terveket szövögettek, és néha a színesen szikrázó vízre pillantva odanyögték: 

'-Hű ez milyen szép!'

Ahogy a betonjárdán bandukolt a parton, egyszercsak néhány süteményt pillantott meg, melyek elejtve hevertek. De még papíron maradtak, csak egy gurult arrébb. A sors különleges ajándékaként, nagy hálálkodva elfogadta. A félrepottyant süteményt is felvette, de észrevette, hogy hangyák előzték meg. Már reflexszerűen fújta volna le őket, amikor megtorpant. Nézte őket. Mint parányi lelkes gyermekek, úgy kapaszkodtak, és falták a gigantikus, mézes-mázas süteményt. Szíve összeszorúlt, és óvatosan visszahelyezte a földre. 

  " - Egyétek csak. Épp úgy örültök neki mint én. Épp oly hangya vagyok mint ti. 

Ez hát a szemfedelet pofozó irány! Erre kell hát tapogatózni a vak fényességben! A szív felé! A többi szerv üres, és végűl szükségtelen. "

Majd olyat tett amit még soha! Leborúlt a járdán, tiszteletét, háláját, és elesettségét mutatva a világmindenségnek. Majd tovább ment, és elmélkedett:
 
 " - Tehát a félremagyarázhatatlan és elcsalhatatlan jóság, mely lemond saját vágyairól sokkal fontosabb és értékesebb okok miatt, és a létezést becsülő értelem, mely a légynek sem képes ártani, szó szerint!

Voltaképpen miért engedjük, hogy néhány gyerekkorában kiközösített csodabogárból lett tudósküllemü fickó, elhitesse velünk s gyermekeinkkel, hogy e minden csodát felülmúló világ, egy üres, unalmas, tudattalan energia!? Amit aztán túlerjesztett kéjekkel fröcskölve, mindenféle preparációkban szanaszét fogyasztunk. Csak aztán nehogy valami pokoli tévedés legyen! Na és ott vannak a gyerekkorukban bogarakat szadizó, kis orbavágatlanokból lett vezetők, kik most minket taposnak! S akadnak szépszámmal gyermeki képzeletben rekedt hívők, kik inkább jónak hiszik magukat mindsem teszik, és csak azt akarják hallani, amihez nem kell változni. 

Itt ez az univergzum méretű, nagy sötét szoba. Kaptunk hozzá egy jókora zseblámlát, egy kis kék-zöld játszószigetet, s néhány tankönyet. Na akkor szevassz! Légy jó!   Vagy ne. "

UGYANÚGY DE MÉGSE

Péter több vonattal, mert párról ledobták, eljutott a munkaügyi központba. Talált is munkát egy újonnan induló gyárban. Az egyik ügyintéző hölgy, miután megsejtette Péter lakhatatlanságban senyvedő állapotát, s mivel jóravaló, intelligens hatást keltett, megemlített neki egy idős nénit, akinek van egy-két kiadó lakrésze, s némi háztáji munkáért is már szívesen kiadja.p

Péter el is ment hozzá. A barátságos, közvetlen, hetven évnyi földi élettapasztalatot begyüjtött, Erzsi néni megnevezésű, sántikáló öregasszony örömmel fogadta. Gyorsan el is mesélte, hogy réges régi alkoholista férje, már valami pálinka bolygón lubickol, pesti fia meg oly elfoglalt, hogy ritkán jön le hozzá, pedig annyi vóna itt a dolog. És valóban hegyekben állt a vágatlan tüzifa, az ólak, a baromfik, és a kecskék. Péter csak mosolygott. De szeretjük egymást, de szeretjük egymást, de szeretjük egymást kihasználni. Felvette tehát újra a ritmust, a nagy társadalmi gépezet apró alkatrészeként. 

Ám valahogy már más volt. Ugyanaz a szitu, de valami el kezdett megváltozni benne. Látta, hogy az emberi lényben szunnyadó lényeg, mily iszonyú erővel és tudattal alakítja át a végtelen tökéletességet rejtő valóságot, ledarálva azt, majd fellapátolva raklapokra pakolva. Kis életekben elsóvárogva, nagy luxusokban megúnva, s végűl szeméttengerekre kihányva.

De mégis mily menedék számunkra. Mit nekünk menyország! Legyártjuk! Már csak épp az ahhoz méltó tudatminőség hiányzik. Pedig az csak tudat! Nem kerül semmibe! 

Legtöbb vallásosnak az a megértése, hogy az élet fő célja a mennyország, mely a földi jámbor élet folytatása. Valaki pedig nem jámborkodik, azonnal élvezni akarja amit és ahogy lehet, nem törődve a játékszabályokkal. Ám a lényege mindkettőnek azonos: Én akarok boldog lenni!  Én akarok!  Én! Felettébb hasonlatos a Jézusi két latorhoz, de vélhetően csak véletlenül. Ám e világ túl hatalmas, túl korlátlant sejtető, túl abszolút, abszúrd, és megdöbbentő, megdobbantó ahhoz, hogy igazi értelme íly naív, sekélyes és balga legyen! Itt valami nagyon nem stimmel a mindenféle módon becsomagolt, saját önnön kéjeit hajszoló, és mindent csak e szerint felfogó tudatállapotokkal!

Szóval ilyesféléken rágódva tolta, vonta, rakta az anyagot a gyárban. Új létkérdések repítette tudata tovasiklott az egyszerű élet nyelni, nyúlni való céljain. Így kissé mosolygósabban viselte a sosem enyhülő megpróbáltatásokat. Nem folyt bele az egymást kritizáló, saját tükrüket köpködő vitákba, ahol az egyik megtévedt a másik elveszettet rugdossa. Na ez ám az 'osztd meg, és uralkodj' modern változata!

Hazafelé kanyargott a megfáradt munkásbusz. Robogott a lepislantó táj, a távoli gyárkémények unottan és kifogyhatatlanúl termelték a felhőket. A tudatlanság álomfellegeit, melyek édenből igyekszenek pokoli paradicsomot csinálni, aszfalttal leöntve, hulladékkal meghintve. Amelyből egy-egy útmenti keresz bukkan elő, pontot téve egy-egy magánvéleményre. 

Aztán elsötétűlt a busz s csak néhány buzgó facearc világított. Odafent is bekukkantott egy, valamit épp megosztani póbált. 

Mindíg ugyan az az út oda visza. Vagy nem? Az idő csak tól előre ha akarjuk ha nem. Mintha azt akarná e világot iányító ismeretlen erő, hogy lépjünk. Mintha noszogatna és sugallná: 'Indulj már, mutatom az utat! De mozdulnod kell, mert a vég rohan feléd! Nem lehet elrelytőzni előle! Festett hajak, arcok, új ruhák, és régi takarók alá!' 

Kevesen veszik a lapot, hogy őrűlt kényúrként harcolunk a világgal, az meg értünk. 
 
 " - Hát jó! Merre menjek hát? Mi következő lépésem? "

Péter felutazott Budapestre egy kicsit kizökkenni. Megízlelni kicsit e szenvedélyes buzgóságból tákolt kezdetleges demokrácia, füstös, fémízű, műanyagfényű, zsibongó betonképződményét. Ezt termeli ő odalenn! A műbéke rendszerét!
Ahol próbáljuk már békénhagyni egymást, de még nem tudunk együttműkődni. És ahol még mindíg relatív az igazság. Na persze csak az abszolúthoz képest!

Az együttműködés nem lehet üzlet! Nem elég a kölcsönös érdek! Mert az hamis, kihasználó és ideiglenes hozzáállás! Az 'én' életem felbecsülhetetlen kincs, de a többi még értékesebb! E megértésnek kell épülnie a bölcsőtől az ajtóig

E város még nem erről szól. De mintha már keresné. Bár még az édenkertet próbálja bepakolni ide-oda, holmi dekorációként, noha ékszeként kéne ragyognia a mennyei természet testén.

Leült egy padra, onnan figyelte ami figyelhető. 

  " - A világ, mely tudatokat hoz létre, és enged szabadon, esélyes, hogy jóval magasabb szintű tudattal és intelligencával rendelkezik nálunk! Tuti, hogy nem a tökéletlenség, és nem is a cserbenhagyás az oka e szenvedésekkel teli küzködésnek! 

És nem is a szükségszerűség, mintinkább a szükségtelen visszaélés a végtelenül szükséges szabadságunkkal! Mindenesetre ezek azok a kérdések melyek előrébb vihetik az embert, nem pedik az agyonfejlesztett és túltechnikázott evés, alvás, párzás. "
 
 " - Tehát ott tartok most, hogy úgy vélem, az a világ mely tudatot hoz létre, rendelkezik is vele. A tudatos világ pedig nem más, mint akit az a szó jelöl, melyet nem igen szeretünk már kimondani, inkább csak félrespekulálni. Mintha szüksége lenne bárki magyarázatára! Biztos nem ezért hallgat. És mi biztosan nem ezért nem hallgatjuk meg. Vonakodásunk egyik oka nyílván, egy bennünk rejtőző ősi ellentét. A másik pedig a gyenge próbálkozás, amikor be próbáljuk ismerni milyen gázok vagyunk, de a változás már nincs ínyünkre, ahogy betegnek sem a kúra, s ezért bekenjük magunkat mindenféle tetszetős vallásossággal. Majd az így kapott iszonyú kutyulmányokat, végűl Ő rá is rá akarjuk maszatolni. Ebből sokszor még a nyílt ateizmusnál is fanyarabb dolgok születnek. Egy szó mint száz, úgy emlegetjük Őt, hogy nem akarjuk igazán megismerni! Nem érdekel minket tényleges valósága, csak ki akarunk kuncsorogni tőle mindenfélét, mitsem tudva a mindenről.

Úgyhogy itt kell valahogy ösvényt találni a tévutak dzsungelében. Kígyók, mérgek, vérszívók, és öltönyös benszülöttek között, kik olyan könyvekkel dobáloznak, melyeknek minden betűje elött le kéne borúlnunk. 

Egyhelyben bologató, túl lassan ébredő megértések, monoton ritmusban, áhitattal átitatva mondják és ontják az unottan zengő szónoklatokat. De mit is? Mert megdöbbentően hatalmas lehetőségeket feltáró információk, partalan óceánja tárúl elénk, ha félresöpörjük elménk koszos függönyét, és kipislantunk parányi hajónk ablakán! "

Ahogy a nagy filozófiákat ropogtatta, egy fiatal szerelmespár sétált el előtte. Majd távolabb egy másik. Na igen. A szavakká száradt bölcsességet hamar lenyálazta a sóvárgás. 
 
 " - Egy valódi társ felbecsülhetetlen tán. Ugyan nem működnek túl jól a kapcsolatok, de az ötlet jó. Vagy nem? Az egymást kínzó vergődésből nem kérek, de egy igazán megébredő, igazi kiutat kereső, lelki tudathoz igazodó, igaz kapcsolat, igazából nem volna rossz. Bíztatni a másikat, hogy húzzál már a jó örökbe! 

De ennek hijján, nem erőltetem.
Egy férfi ki értelmével látja az igazság fényét, s egy nő, ki érzi annak menedékét, valódi párt alkothat! 

Nem ahogy bólogatva legyint a feleség: 'Jóvan papa mond csak a magadét, addig se iszol annyit.' Az meg: '-Jó van asszony, valamennyire még használható vagy.' Hát nem az a tudás mondja, hogy fogom a kezed, míg átkelünk a nemlét rettenetes tengerén. "

Péter tovább vitte a fonalat. 

  " - Túl a minőségi hiányosságokon, valami más sem stimmel ebben a szerelmesdiben! Ömlik ki rádión, tévén, zenén, gondolaton, már öklendezik tőle az ember, de a valóságban csak színes lufi, semmi több. A tökéletes létezés, és az ahhoz illő boldogság, valahogy talán másfele van. Legfeljebb valamiért, valamihez hasonlíthat. Mint lepkének a lámpa. Tehát úgy tűnik, minden jel arra utal, hogy van még más valaki is rajtunk kívül, egy kulcsfontosságú létező! És nem pont az ufókra gondolok. Mert inkább lehet, hogy zöldfülű testvéreink és univerzális sorstársaink között is akad olyan elvont arc, aki egy schifisebb városban, egy még díszányosabb parkban, ugyanígy ülcsörög egy padon, és ugyanezeken a talányokon töpreng. Azon, hogy nem más lényeket, hanem a lényeget kéne boncolgatni. "

 EGY SÁMÁN

Egy másik hétvégén, mikor éppen nem kellett önként bemennie túlórázni, leutazott kedvenc kis tavához, melyből újdonsűlt lakói betonkádat csináltak. Mögötte a Velencei-hegység, röpke néhány milliárd éves meditállásából alig kizökkenve, néma, lankás mosolyal illette új becenevét. A Nap, kinek szemszögéből ezek nem történések, számunkra mesebelivé varázsolt mindent, lenyugvó fénymorzsáival. Péter romos pavilonok, és rongyos reklámtáblák mögül próbált gyönyörködni benne, de két repülő, egy hatalmas x-el áthúzta a Naplementét. Úgyhogy nagyot legyintett, lement a partra, s leült. Nemsokára egy érdekes küllemü figura közeledett irányába. Hosszú haj és szakáll, hegyes csizma, indiános rojtok, tollak, rockares bőrkabát némi nyúlszőrrel. Mindehhez egy olyan fej, mintha a honfoglalásból maradt volna fenn. Arcára volt írva, hogy nagy iagazságok nyomában szemlélődött, tóanyához, s hegyatyához fordulva. Ahogy Péterhez ért ráköszönt, s kapcsolattermtően szólt:

    - Milyen nyugtató az öreg víz.
 
   - Bizony. Elmossa az elmezavarokat, s új vizekre sodorja az értelmet, létünk vitorláját. -

A figurának több se kellett, megkérdezte Pétert csatlakozhat e hozzá egy füst erejéig, és elmondta hogy Róka sámannak hívják. Ő bólintott, s bemutatkozva kezett fogott vele. Róka elővett egy díszes pipát, és akkor már Péter selytette hogy nem dohányzásra gondolt. Rápöffentett, és Péternek nyújtotta. Az, némi habozás után elfogadta. Nagy köhécselve visszaadta, s némán szemlélődtek tovább. Hamarosan tudatán különös izgalom lett urrá. Elméje szétáradt mindenfelé. A minden felé. A tó tükrén repült, a hegyek meseországgá váltak, a házak rajta drágakövekké, a nádas mint megannyi színes festőecset, minden kimeríthetetlen, mennyei műalkotássá változott. Csak tátott szájjal és szemmel nézte mindezt. S mikor felnézett az aranyló türkizes égre, azt egy határtalan, örök fénnyel, tökéletes élettel teli univerzumnak érezte. 
  
 - Szóval ilyen arca is van e világnak! - Nézett Rókára. 

 - Bizony, bizony! De! Ezen misztikus növények, melynek füstje szemedbe ment, csak megmutatják egy pillnatra, és csupán morzsájának a morzsáját! Elérni ezúton nem lehet. Csak inspirációt adnak, s nem szabad visszaélve, beteges mámorokat, spekulatív törekvéseket építeni belőle! Ne akarjuk a vjlágot magunk köré építeni! Az utunk másfele van, s e füst csupán képeslapot mutat az igazi világból, melyen az áll: " Igyekezz haza!  Aláírás:   Szeretettel én a Világ! -

Nevetgéltek még néhányat, majd tovasétált mindkettő saját, mégis egyazon ösvényén.

Péter az állomásra indult, mert kora reggel meló várta. Szinte fel sem szállt a vonatra, ott is volt. Nyüzsgött a sok sorstalan sorsú sormunkás. Ugyanazon hihetetlen világban hitetlenkedő sorstárs. Leveket szürcsölgetve, egymást méregetve, egyforma ruhában probálva egyedinek tűnni, míg meg nem szólalt a duda. 

Kicsit vicces és nagyon fájó látvány volt számára, ahogy fáradtan siettek haza az így-úgy összetákolgatott kunyhóikba. Melyet így-úgy próbálnak szebbé tenni. Ahogy színes papírokért valami ehető után néznek a kimeríthetetlennek ható, megis üresre unt polcokon. Ahogy így-úgy összevart textilekben, mindenhogyan fésűlt hajakkal próbálnak szépnek látszani, jók és örökek lenni. Mindig boldognak és vidámnak tűnni. De nem igen megy. 

Mert szétázott szalmaszálak vagyunk egy olyan űróceánban, mely sosem lesz az otthonunk.        

S ezen a megannyi hulladék sem segíthet, mikbe kapaszkodni igyekszünk.

Péter, úgy érezvén, hogy valamit tennie kéne lelkitársaiért, levelet írt a gyár felsővezetésének. Arra kérte őket, tegyék az üzemet emberközpontúvá. A dolgozók személyes értékét, életük fontosságát helyezzék a középpontba, a szociális, a fizikai és a tudati szükségletüket maximalista módon fejlesszék fel! A magas színvonalú kultúra és etikett, felépíti az intelligenciát! Ez végűl olyan együttműködő, fejlődő és lelkes közösséget hoz létre, mely sokkal hatékonyabban tudja megvalósítani a cég céljait. Naná hogy süket fülekre talált, a zavaros vizeket kedvelő, öltönyös horgászok körében. Akik jobban bíznak egy nemlétező jelenben, mint egy tuti jövőben.

Péter nem tudta meddig bírja még a robotot. Teste gyorsabban pusztúlt, mint ahogy amúgy is tenné 40 felé. A nyugdíjas évei miatt nem aggódott, de azt tudta, sok mindent meg kell még értenie és találnia.

Kapott egy kistévét a nénitől. Elheveredetten nézte amit sugároztak a sugárfelelősök. Éppen valamiféle hitéleti műsor ment, melyben apácák osztottak ételt hajléktalanoknak. Az apácák aztán asztali áldásba kezdtek: "Mindenható Urunk, áld meg amit adtál nékünk, s add meg ezután is mindennapi kenyerünk! Ámen." Péter egyszercsak lekapcsolta, felpattant, és homlokát ráncolva, valami abszolút nyílvánvaló, mégis rettentő bizalmas felismeréstől, föl s alá kezdett járkálni. 

 " - Hát koldusokat teremtett az az Úr?! Mindenfélét levekbe főzőtt, ócska kenyereket mártogató, széthulló, hontalan lényeket?! Hát ennyire tartjuk dicsőségét?! Hát ennyire tartjuk Őt?! 

*   Agyondekorált ételeket készítünk idehintett javakból, de ki eszik vele?

*    Fáradt munkákból, bizsergő szívvel robogunk haza, de ki siet hozzá?

*    Őrűlt bulikon, mámoros vidámsággal viháncolunk, de ki táncol vele?

*    Mennyei réteken s partokon piknikezünk, de ki nevet vele?

*    Kézenfogva szeretünk szerelmesen, de ki sétál vele?

*    Ki kalandozik vele száz veszélyen s győzelmen, ezer életen s bolygón, millió poklon és mennyországon át, örökké mindjoban ráébredve, hogy csak végtelen hollywood, csak sosem kihúnyó, gyönyörteljes kedvtelés a minden! Mert csak ő mindez!

Megkaptam hát következő lépcsőmet! "

Már tudta mi hiányzik mindenből! Minden! S nem is 'mi', hanem Mi! Hisz aki a legfelsőbb létező, az miden! Ha hátat fordítunk neki, mi marad? 

A szabadságunk bár abszolút létfeltétel, mely hiányában az öntudat és személyes lét értelmét veszíti, mégis, csupán a tökéletes döntés által teljesedhet ki! Ez még elöttünk áll!

Mi vagyunk azok akik még nem hozták meg! És ez nem kis kihívás. Egyik félnek sem.

Péter e megértéseknek, bármnnyire is nem könnyen megtarthatóak, most nagyon örvendezett. A torz büszkeség oly régi pókhálóját letépdesve, tiszteletét ajánlotta, már nem egy világnak, hanem a világnak! 

A televíziót vissza adta a néninek, mondván, elég neki a televalóság. 

És kért tőle egy rózsát a kertből. A néni kérdezte, hogy tán hölgy van a dologban? Péter pedig elmondta, ezúttal nem! Valakinek, aki valamiféle korlátlanabb, és valódibb ellentétességgel bír. Az öregasszony pislantott párat, de bólogatása megértést jelzett, mit kora némileg indokolttá tett.

A tóparti büféteraszon kortyolgatott ásványvizet, s bölcsen rángatta el tekintetét a sétálgató szebbik nemről. A békére is képes, jót is akarni tudó, tudásra is alkalmas emberiségen tűnődőtt:

  " - Pokoli rossz felé csúszik most helyzetünk. De hajszál híjján végtelenül jó. Sőt, kétségtelenül esélytelen a kétely, hogy azon belül csomagoltatjuk le magunkat e vákumos fekete dobozba. Pusztán egy parányi félreértés miatt! Miszerint azt hisszük főszereplők vagyunk! S csak a nagy lehetőségre várunk, hogy végre valami rólunk szóljon. De sose leszünk rá alkalmasak! Mi örök mellékszereplők vagyunk, ott ahol nincs and, csak happy! 

Véres tudattal kirugattuk magunkat, hogy Istenné válhassunk, mikor ő a legjobb barátunk!

Bizonyára nem az én dicsőségem e megértés, a te kegyes tanításod, mert rájöttem, hogy van némi fülem. S úgy hiszem az ajtót is meg fogod egyszer mutatni, melyen kisétálhatok e rettenetes moziszobából. "

 A MEGFAGYOTT ÉLET

  Közeledett a tél. A néni tüzifáját hordta be, aki könnyebb fadarabokkal kezében csacsogott:

  - Jajj de nem szeretem a hideget. A jó meleg nyár! Tarthatna tovább, nem baj ha perzselő. Bárcsak azt a sok meleget valahogy össze lehetne gyüjteni, s eltenni télre! -

Péter a kézét húzó fára nézett és elmosolyodott:
 
 - Na de Erzsi néni! Azt már kitalálták! Tüzifának hívják! -

A néni eszéhez kapott:

  - Hát maga milyen okos! A világot bizonyára tökéletesre teremtették, de nekünk jobb ötleteink vannak!

  - Na látja maga is okos! Okos, mert egy okos világ része! -

A néni odáig volt. Pedig csak egy néni. Vagy nem?

Egyik nap, bent a munkahelyen egyik munkatársa igen elkenődött arccal nyomta a melót. Péter rákérdezett, s ő elmondta, hogy elhagyta az asszonya. Tíz évig voltak együtt. A nő beleúnt, új életre, új élményre vágyott. A srác eléggé nehesztelt, haragudott rá. Péter némán bólintott, majd nyomta a gombot, rakta a vasat, és tüdejével segített a megfáradt légelszívónak szűrni, s csak hümmögött magában tovább.
 
  " - Megunlak, megszoklak, jó vagy nekem, megfelelsz, megfelelek, ezt nyújtom, azt nyújtod, adok és kapok. Hát mik vagyunk mi? Beszélő húsmasinák, amik kibérelik, elcsereberélik egymást? Önmagukkal üzérkedő portékák? Hát nem személyek? Mindenkiből csak egyetlen?! "

Péternek ekkor esett le, s csörömpölt a vas a betonpadlón:
 
 " - Egy újabb kulcs! Ami tudjuk hová kell! A személyesség! Ki sosem volt mi, és sosem jöhetne létre a tudat nélküli anyagi elemek kombinálódásából! Sem semmiféle múlandóból, sem spekulatív, szemüveges, köpenyes fickók ötleteiből! Mert nem pótolható, és felbecsülhetetlen érték a világ számára! Ki méltó forrása annak a valódi önmagunknak, ki nem e tükrökből pislog vissza! 

Nem nekünk van! Mi magunk vagyunk!

Egyszer csak véget ér e poros út, mert úgy kell lennie. Persze le kell tennünk hozzá a homokozójátékokat, és felnőni rajta. Az elménk e minősége végsősoron a mi negatív, önző arculatunk. Nem az eredeti valódi önmagunk. Rosszúl töltöttük fel, mert valódi szeretetképességünket önmagunk felé irányítottuk. Nem lesz kis munka kijönni belőle, ám a világ így vagy úgy, de nem hagyja hogy ne történjen meg. Mert gyémántok vagyunk a mocsár mélyén, noha brilliáns ajándéknak vagyunk szánva.

Végűl nem is oly nagy talány létünk lényegi problematikája! Az ok, mely a világot valószínűkeg két ellentétes világra, valóságra, létezésre osztja! Egy tökéletesre, mi végtelen boldog, és egy gyötrelmesre, mi hiába küzd és remél, mert mindig elmúló. 

Jelenleg ugyanis minden vágyunk, szándékunk, törekvésünk, megvalósításunk és kapcsolatunk úgy kezdődik: 'én'! Mindössze egy apró, parányi szó, de mégis gigantikus felfordulást okoz a világmindenségben! "

Hazaért. A munkától, és e hatamas súlytalanságot is leterhelő két kis betű súlyától megfáradtan, nézte a hóesést az ablakból. Ahogy a pejhek hullottak a nagy fehérségből. Mint megannyi aláhulló lélek! Egy darabig oly tiszták és ragyogóak mint egük. Ám hamarosan sárba vésznek, és a sötét mélybe szivárognak. Hosszú és kanyargós út míg visszajutnak, de nem fagyott kristályok lesznek többé! Hanem az ég részei! Mert nem saját fényt akarnak már növeszteni! A Napfénnyel akarnak táncolni!

Hétvége. Betért a falu presszójába egy kávéra, s hogy kimozduljon kissé. 0dabent néhány egykedvű, őreg arc tűnődött igyon-e mégegyet, e túlüresedett űr, ezen erjettszagú, pohárnyi zegzugában. Néha duruzsoltak egyet, hogy életet leheljenek egymásra, de ezek az aggsik már nem fognak beindulni. Egyszercsak bebotorkált az ajtón egy öreg vak ember, fehér botjával s vezető kutyájával. Lelkesen köszöntötte az egybegyülteket. Az egyik fickó segített neki, majd a pultos, elé rakta nagyfröccsét, s kérdezte:

  - Mi újság Imre bátyám?
 
  - Nem láttam semmi érdekeset. - Kacagtak mind.

  - Asszony jól viseli magát?

  - Mágát jobban elviseli mint engem. Pedig nekem most is olyan szép mint régen. - Kacagtak.
 
  - El tudta lapátolni a havat?

   - Ó! Esett? Akkor tudom mért vizes a zoknim. Kérdem az asszonyt: elég a félcipő? Nem esett az eső? Azt mondja: nem esett az eső! És kuncogott. De nekem most mán leesett - A hallgatóság közben jókat nevetgélt az öregen. - Gonosz egy némber ez. Mondom neki múltkor, vezess be gyorsan az ajtón mert bepipilek! Erre neki vezet az ajtónak, csak úgy koppant a fejem! Modom neki: te mit csinálsz?! Asszonygya: te akartál az ajtón bemenni! Mért nem a nyíláson? -

A kocsma népe jó kis életadagot kapott az öregtől. Péter is meglepődött, és még egy fröccsöt vitetett neki a pultossal. Az öreg feléje fordulva, poharát emelve köszöntötte
  
    - Imre vagyok! 

    - Péter!
  
    - Nem, Imre! - És kuncogott.- Itt lakik? Nem láttam még erre!

    - Egy ideje már itt téblábolok. 

    - Merre dolgozik?

    - A kipuffogó gyárban természetesen. 

    - Jó hely?

    - Afrikához képest mennyország, a mennyországhoz képest Afrika. -

Ez tetszett az öregnek, s mert már unta a látásra épülő poénokat, komolyabb értelemre váltott.

     - Tudja én születésemtől fogva vak vagyok, de mégis ismerem a színeket!

     - Az meg hogy lehet?

     - Úgy, hogy szoktam álmodni! Vagyis engem nem tudnak olyan könnyen megvezetni, sem a majompártiak, sem a menyországüzérek.

     - Mind bőszen ajánlják segítségüket, de falaknak és gödrökbe vezetnek!

     - Pontosan! Mint az asszony! Végre valakivel egy nyelvet beszélünk!

     - Sajnos ritka eset még.
 
    - Mondok magának valamit. Ő senkit nem hagy örökre elveszni! Aki ezt hiszi, az hitetlen! S ha egyszer valahogy hazavergődünk, nem azt fogja nézni hány imát tudsz, hányszor voltál templomba, mi a vallásod! Mert valószínüleg meg sem fog tudni szólalni, ahogy mi sem!

Péter döbbenve nézett e szavak hallatán, mik feltehetőleg csak hozzá jutottak el. 

     - Azt hittem én mondok majd magának valami okosat, de tiszteletemet kell hogy ajánljam ön előtt!

     - Ugyan. Csak egy bolond vak vénember vagyok.

     - Ön a legtisztább látású, kivel valaha találkoztam! És éppen ezért én is szeretnék adni önnek valamit! Az előbb azt mondta semmit sem lát. Csakhogy a semmit nem lehet látni, mert az maga a nincs! Maga tehát igenis lát! Lehet nem e külvilágot, pusztán egy fekete sötétséget, mit semminek nevez! Ám ez azt jelenti, hogy van egy másik, egy valódibb szemünk is, amely feltehetőleg, és minden bizonnyal, tényleg a mi szemünk! Ott, ahol tényleg önmagunk vagyunk! -

Az öreg Imrebácsi nagyot nézett! 

  - Hát én még ezt így össze sem raktam!

Majd búcsút vettek egymástól, mindkettő megkapta mire szüksége volt. Az oly régóta bolyongó talányok újabbat szökkentek megérkezésük felé. Méghogy a valóság unalmas! Az unalom az, ami a nemlét illúziójának délibábja!

AZ ÜNNEP

Jövögetett a karácsony, és az év vége. Az emberek felpezsdültek, s kissé meg is gajdultak. Nem tudni már, hogy a szeretet ünnepe, vagy a kereskedelemé, de az biztos, hogy az utcalámpák is valahogy másként világítanak. Fényük meleget sugároz, a mínuszok ellenére. A hópelyhek is máshogy hullanak; nevetve, mintha szaladnának is egyből vissza. 

A pulykák, disznók és fenyőfák nem örülnek még annyira, de a gyermekek annál inkább. Egy szerető világ tőlti meg szívüket, s nem tudják, hogy kioktatják majd belőlük. És ne feledjük, hogy akinek nagyban köszönhetjük, hogy íly szőrnyű tudatlanság ellenére, még íly békére és megértésre lelhetünk, annak születését jelzi ez az ünnep. Ki már születése pillanatától viselte a mi tudatlanságunkat. S hiába, de hiába kérte, hogy ne éljünk vissza tanításával, ne akarjuk elbitorolni Őtöle a világot, mert akkor nem tudja átadni nekünk. Hiszen az Ő maga! Ne feledjük azt sem, hogy amikor ítélkezünk, s poklát kívánjuk másoknak, miközben Jézusra hivatkozunk, csak a saját megértésünkből beszélünk, csak a mi utunkról, igazságunkról s életünkről!

Aligha tudjuk milyen az a szeretet amiről beszélt, s ki az a szémély akiről hallgatott! Egyik a másik nélkül nemigen elérhető! De az bizonyos, hogy a szeretetnek nincs indoka, mert az a kereskedelem, és az nem a karácsony!

Péter egy bonbont vett a néninek, meg egy vörösbort. A néni pedig egy nagyon szép kabátot talált neki a régi szekrények mélyén, olyan írósat, mint amire már régóta vágyott. A banktól pedig egy szép kövér csekket kapott. 

Egy merész kis ötlete támadt! Ír valami ünnepi filozófiát, s elküldi néhány lapnak, de mivel azoknak úgy sem tetszik majd, kirakja a park széli hírdetőtáblára. És persze Imre bácsinak is eljuttatja.
     
TŰLEVÉL

 " Egy újabb év érte el végét, s vonta le következtetését a zakatoló élet lényegéről, s próbálja most összefoglalni a következő körre. Bármi is volt, jó és nem jó, már a voltba tűnt. Persze maradnak nyomai, jók és nem jók, melyeket összevalósítgattunk magunknak s másoknak, alig sejtve a kettő kapcsolatát, de az idő minden percet megtaláló étvággyal nyeli el azokat is. Tetteket, döntéseket, választásokat, gyümölcseit és gyümölcsevőit.

Na de hová ez a nagy elmúlás!? Minden? Akkor az elmúlás mért kivétel? 

Most lehet egy lehelletnyi időnk arra, hogy ünnepéjes magasztokban, vagy mámoros nyüzsgésekben, vagy minden és mindenki elől eldugott percekben, elgondolkozzunk ezen, s azon. Hogy mért olyan e világ, mint egy hihetetlenül jó ötlet, nagyon nem jól kivitelezve!?

Semmiből nyíló, semmibe futó, céltalan utak? Sehonnan felkiáltó kérdések, nem létező válaszokkal? Tudat és érzés nélküli anyag, papírt, tintát, és szívet készít magának, hogy ilyeneket írjon mindhiába?

De valami belémszúr! Na még mitnem! A poharak is nevetnek rajta! Csörömpölve, színes fényeket szórva szét kacagnak! Hisz még az igazi ajándékot ki sem bontottuk soha! Amelyiken az áll: ' Vagy! Mert valaki gondolt rád! '
                                                                                                                  
                                                                                                                      P. 

Meglepetésére többen is ráírták, hogy szép és tetszik. Majd hamarosan elnyelte a helyi dicso szilveszteri plakátja. És jó is ez így. Mindenkinek meg van a maga tempója. Valaki rohan, valaki óvatos, valaki jobbra-balra kacsázik, s valaki megpróbálja háttal, hátha mégiscsak lehet. De idő kell mindenkinek! Idő pedig mint a tenger!    Úgy nyel el. Aztán majd kiköpdös valahová.

Egyik munkatársnőjével, ki némileg nyitott, kereső intelligenciával rendelkezett, egy elég érdekesre kerekedett beszélgetésbe kezdett. 

Épp anyaghiány volt, nem a dolgozók szomorúságára, és ráértek társalogni. Péter kiváncsi volt, hogy áll a lány az Isten kérdéssel. Ő elmondta, bár vallásos neveltetést kapott, mára már nem hisz benne, sőt, a szó maga is irritálja! 

   - Valahol megértelek. Én is érzem e méltatlanúl használt, sértő tévedésekkel, önző csalásokkal agyonaggatott szó zavarát, melynek semmi köze sincs Őhozzá! Ha nem tárja fel magát, mitsem tudhatunk róla! És Ő ezt csakúgy meg nem teszi!

    - De mért nem? - Kérdi a lány. 
    
   - Olyan szép vagy! Alszol ma velem?
   
   - Mi? Dehogy! Nem vagyok olyan!
 
   - Dehogy nem, csak próbálsz jobb lenni. És én is, ezért nem is engedném tán. Viszont ha íly parányi, esendő személyt sem tudok elcsábítani, mi eséjem van nála!? Főleg ilyen kéjes szívvel!
   
   - De mért baj az? Ami jó az jó! Miért bűn?
     
   - Bűn csak akkor lesz valamiből ha elfajul! És általában elfajul. A függőség láncán megfagy a szív. Az önző éntudat pedig nem érti hogy valaki pótolhatatlan, s hogy végtelenül fontosabb mint én! -
 
A mi kis emberi szinpadunkon is felvillan az erős szeretet. Anya és kisgyermeke közt, vagy ifjúkori szerelmekben, de ezek csak szappanbuborékok, a parttalan örökóceánhoz képest. A szeretet cselekménye, kifejeződése és örök dinamikája nem más, mint a másik személyt határtalanúl becsülő, indokolatlan, viszonzást nem elváró, odaadó szolgálat! E földi élet ennek lehetőségét és fejlődési útját hivatott átadni. De Péter ezt még nem tudta. Néhány válasz még várt reá.

MAJDNEM ÉDEN

Eljött a tavasz. A természet kinyitotta szemeit, lerázta a havat, s megmosta arcát. Nagyot nyújtózott, széthúzta a felhők függönyét, s a mindent beragyogó fényben fésűlködni kezdett. Borzas hajából csak úgy szaladt és repült ki minden. Az autók vidáman zajlottak, az emberek megint jól akartak kinézni. Még az aszfalt is szép volt, tiszta, mint egy nagy futószőnyeg, melybe repedések szőtték: wellcome!

Péternek az az ötlete támadt, hogy kivesz egy hét szabadságot, vesz egy sátrat, és túrázik egy nagyot az ébredő természetben. Így is tett. 

Egy bakonyi kis faluba érkezett, s onnan indult kifelé. Túrista úton ment, egy természetvédelmi területen. Ámúlva, a jóság energiájában magához térve, dícsérte a paradicsomi ízelítőt:

  " - Jó hogy az emberek jelentős része kezdi őszintén védelmezni e felbecsülhetetlen ajándékot. Igaz leginkább még csak az élővilágnál tartanak, de az is valami. "

Éppen egy őz suhant el.

  " - Milyen kedves kis lény, és sokan csak lőnék, ölnék, nyúznák, darabolnák, hogy jóllakottan, únott fejjel rágcsálják izomszöveteit. Mások meg magát az edőt aprítják bele az erőművek kondérjaiba, leginkább azért, hogy színes papírokat halmozzanak fel, mikor néhány fából tonnákat lehetne nyomtatni. Na de én most a pozitívat jöttem látni! A parányi morzsákon tükröződő, korlátlan pozitívumot! Hát milyen mesebeli gyerekszoba az erdő! Most épp a friss, ritkás levelek úvézöld díszlámpái bolondítják meg! Mennyi féle ösvény és folyosó, álom és valóság, kaland és tudás bújkál minden felé, s mintha annyiféle dimenzió és világ nyílna és csukódna. A Napfény most örökifjuként szalad benne össze-vissza, az avart túrja fel, mohákon ülcsörög, vadakat piszkál, fák mögül leskelődik. 

S kiáltoz egy titkos nevet nevetve, vissza visszhangozva hozva lázba a sok-sok madárcsengettyűt. Zubog a patak, hazfelé siet. A levegő illatának túljózan mámora majd kicsalja a lelket, araszoló burkából. A távoli, oly kevés rengeteg az égbe próbál kúszni, a felhők a fák tetején száradnak, a mennyei kék, ujjával cirógatja a fényes lombokat. A határtalan messzeségből pedig egy olyan tekintet kacsint, kinél a szépség is szégyenkezve kér menedéket! Majdnem észrevettem, s ez azt jelenti, hogy e nagyon de nagyon hosszú és nehéz út, lassan a végéhez közeledik! "

A tölgyeshez érve hihetetlen látvány tárúlt elé! Végeláthatatlan zöld szövésű virágszőnyegen, milliónyi fehér és lila virág, párba állva táncolt, de oly vadúl, hogy majd eltaposták az ibolyákat és liliomokat. Ez az odvas-kertike virágzása! Az öreg, ráncos fák eldobták a rajtuk porosodó évszázadokat, s táncba mozdultak ők is! Egy olyan dicső jövő illatára, melyhez hasonló nekünk még sosem volt! 
 
Jól kibarangolta magát. Letelepedett egy bárhol, és tüzifát szedett estére. Felállította a sátrat, s némi zöldségkonzerv és kenyér társaságában pihent. A Nap lemenőfélben járt, s az erdő nagy, világossárga, fátyolos szobává változott. A bujdosó élet előmerészkedett, és nyüzsögni kezdett. Zizegett az avar mindenütt, őzek nézelődtek nyugodtabban, disznók csörtettek a távolban. Az összekészített tüzrakóhely mellett lelkendezett:

  " - Szóval ilyen hát e világ! Duplán élő! Maga a világ élő, de emelett mindenütt élettel teli! Itt most ugyan tudatlanság, és múlandóság fedi, valami negatív álomban van. De az élet, a lélek, a tudat és a szémély, egy és ugyanazt a lényeget takaró szavak. Tán némi mélységi fokozatok. 

Tehát egy abszolút, eredeti, korlátlan személy, és benne korlátlanúl sok parányi, egyéni személy! Mint Napnak a napsugarak, vagy óceánnak a vízcseppek. És úgy sejtem, e két féle személy között, korlátlan hasonlóság és másság, azonosság és ellentétesség, vonzalom és kapcsolat létezik! 

Ez az eredeti dialektika! A valódi kettősség örök dinamikája!  

Nincs más út örök békénkhez és harmóniánkhoz, tökéletes szerepeinkhez és kalandjainkhoz, mint hazatérni e kapcsolatba! 

Ez mindenkinek egyénre szabott feladata! "

Kihúnyt a vászon. 

Némán csillámlott, a lusta tücskök még sehol. Zörejek tapogatóztak itt-ott. Lobogott a tűz, s jóleső meleget ontott. Varázslatos táncát ropta a fákon. Lenyűgöző előadás. Néhány szikra kiszökkent és kihúnyt. Néhány lepke beleröppent és felragyogott. 
 
 " - Na jó, jó! Én azért nem tudok így rohanni. Önző kéjeim és ábrándjaim még mindíg vonzónak találják a tévelygést, pedig már rég veled kéne buliznom. Még lemaradok a tuti dolgokról. Azt hiszem túl kevés és szélfújta vagyok én egymagam. Társakra lenne szükségem. Igaziakra, örökekre. "

 ELMÉLET ELMEÉLET

Hamarosan újra a munkás napok fogaskerekei csikorogtak. A vasdarabot nézte, mely az öntödéből érkezett. 

  " - Mint megfagyott tűz! De ha tűzbe rakják, újra tüzzé válik, újra tűzként viselkedik. E poros kis bolygó, s e némán visszhangzó univerzum, a tökéletes örök világban van! Az eredeti valóság része, csak kihűlt! De a legfelsőbb szempontjából ez akár mindegy is lehet, ha újrahevítjük valódi közös életünket vele. Az örök élet itt van hát! Itt és most! Csak ki kell nyitnunk a szemünket szép alázatosan, kinyújtani a kezünket szép türelmesen! Mondjuk egy embeeröltő alatt nemárt!

Általában jók akarunk lenni, és naná hogy boldogok, csak nem igen megy. Az elménk kicsúszott az irányításunk alól, rossz helyekre sodor, s görcsösen próbálunk kapaszkodni amibe csak lehet. Az anyagot rágcsáljuk, egymást nyüstöljük, és képtelenek vagyunk megérteni, hogy e test és elme nem mi vagyunk! Csak gépek! Hardver és szoftver! 

Meg lehet nyitni a két világ között azt a hidat, mely nem túl szűk, melyen minedenki átsétálhat! Ez nem a túloldal hozzáállásán múlik! A hidat két végéről kell építeni! Az alapkövünk minden bizonnyal az a megértés, hogy a szabadság nem azt jelenti, hogy azt csinálunk amit csak akarunk, míg egyre torzabb és zabolátlanabb elmével, végűl saját döntéseink pokoli rácsai közt rekedünk! Mert a szabadság inkább azt jelenti, hogy azok számára akarunk jobb társak lenni, akik hazavezetnek minket, s azoknak, kiket nekünk kell hazavezetni, az odaadás világába!

Persze ez a hely mindíg is meg fogja őrizni elhagyni való minőségét, de a lehetőség, ahová vezethet, annak a dicsősége mindent teljesen átfogalmazhat!

Csak papolok itt magamnak a gépek között. Beszélni mindíg könnyű. Hogy a rét nem véletlenül szép, amit gaznak látunk a takonytól, mit a gyárkémények okoznak! Hogy a fák nem véletlenül vigyáznak ránk, a föld nem véletlenül táplál, a zöldség nem véletlenül nem vérzik és visít! 

Az ég nem akárhová hív, s még a Nap is csak odahintett fénymorzsákon él, s van hogy őt is elvakítják fentről! "

A buszon robogott hazafelé. A sofőr egy utassal diskurált. Egy emberről beszéltek gúnyosan, aki egy valamilyen hívő volt. Kuncogtak rajta. A sofőr mesélte:
 
 - Kérdem a fickót: Aztán mit csinál egy ilyen hívő mint te? Miben más? Aszondja: 'Szolgálom az Urat!' Hát én ugyan nem imátkozgatok senkihez! Én a magam ura vagyok! Én a munkámmal hozom létre ami köll nekem! 

Az utas nagy áhitattal hallgatta, helyeslőn bólogatva. Nem sok idő elteltével, a sofőr félreállt a kisbusszal az országút szélén, és egy nagy marék papírral, s vöröslő fejjel a bozótosba rohant! Az utasok kuncogtak. Péter szintén mosolygott:

  " - Mekkora úr is vagy! Ime mit két kezeddel termeltél, mindabból mit használatra kaptál. E test minden sejtje és atomja e kozmikus energia terméke, s a kozmosz tengerén életünk csak parányi buborék! Tudatunk ingereit, alig válogatva, tudatlan reflexekkel használjuk, s felfuvalkodott, istenszerű lényeknek vetítjük magunkat, s pont ezért nem vagyunk azok. 

És ugyan miféle önszenteskedő szolgálat, össze-vissza spekuláló és kunyeráló ima kellhet a végtelen hatalomnak és tökéletességnek?! 

Én is csak álmaimban élek. Ott is alig. Most is arról álmodozok hogy a legfelsőbb személy megszán, feltárja a teljes tudást. De nem tudom képes leszek e arra, mi rajtam múlik. Kitartok-e mellette, s tudom-e valaha olyan tisztán és töretlenül szeretni, mint azok a szentek, kiknek nélküle a menyország is pokol, s kiknek vele a pokol is menyország. S kik bármekkora áldozatra képesek ama legfőbb vágyáért, hogy ne legyen több eltévedt, szenvedő társa! "

Péter egy szupermárket előtt állt. Furcsa gondolatok s érzések mardosták tudatát. Nézte mint tolják lelkesen és muszájból elemózsiájukat és gyermekeiket. Vajon mit fognak fel abból, hogy kik is valójában, milyen ez a világ, hogy működik, s merre tartanak. Inkább csak eszik mi ehető, s azt is ami nem, és teszik mi tehető, meg azt is ami nem. Ugyan azok az elveszettsségben, csak a dacoló, büszke tévedésben egyediek: "Ez itt az én ruhám! Látod!? Más mint a tied! Én ez vagyok!" Megannyi sárbaveszett gyöngy, és sehol a mindenkit ragyogó létezésbe fonó, legfelsőbb igazság. Egymás rovására, versenyezve, egymásra taposva, egymást egymás hamburgerébe darálva és szájába nyomva próbálunk boldogok lenni! Vajon mennyi eséje van!? Én és enyém, én és enyém, én és enyém, és még egy kis én! De mi és meddig? Hogyan lett abból az ártatlan apró gyermekből, ily mohó szörnyeteg, önmaga legnagyobb ellensége? Mivel etették?
Péter csak elbandukolt tehetetlenül, sajttal, zöldséggel zsákjában, lassan remetévé dermedve. Még valahogy üzenni szeretett volna, hogy mielőtt tudatlan álmokba vesznénk, legalább keressünk! Hisz a keresés ébredésünk első lépése! Ez legyen új célunk, hivatásunk, hobbink, szórakozásunk, egyedül vagy kéz a kézben, vagy azokkal kiknek javukat akarjuk, de keressünk! A valóságot! Mert ha korlátlan is, egyettlen egy! És nincs más menedék!

Az örökké lobogó valódi élet parányi szikrái vagyunk! 36 fokra kihűlt szívvel beletörődtünk a nekemmindegybe, a seholsemmibe, az úgysemmegybe.

Ámde, mikor a Napfényes élettel teli levegő arconcsap, s végre egyszer felnézel az égre az igazságot fürkészve, szívd tele morcos tüdődet, feszítsd meg a mellkasodba fúródott vasbetondarabot, és mindenen átszelő őszinteséggel mond: " Elég a mi mesénkből! Meséld el Te, miféle mesés világot vetít nekem ez az ég!? " 

Köpdösd ki a szádba nyomott csontokat, hagyd a melletted ugató láncravertet! Rúgd fel a kutyatáladat, és rázd le egy pillanat alatt az évmilliós port értelmedről! 

Ha nem kell már semmi! Na akkor kezdődik minden! 

Csak az a pillanat kell! Csak egy gyújtó pillanat, mikor semmi más nem érdekel, csak az, mit tudsz tenni, adni, segíteni érte, neki, vele! Az a te szikrád! Az a szikra vagy te!

AZ ABLAKBAN

Május volt. Vége a hétnek. Úgy döntött felutazik Pestre kicsit körülnézni. Friss, kipihent, esőáztatta, üdenarancsos Napkeltében lépdelt. Kellemesen hűs, kissé gilisztaszagú, de rendkívül tiszta, ébredő színek. Egy csiga sietett át éppen az úton, s hogy ne ez legyen utolsó reggele, átvitte a túloldali füves árokba. Ahogy az riadtan fogadta a segítséget, Péter elmélyében is felriádt pár gondolat.

  " - Én is félek e világban. S akad aki tőlem is fél. Olyan is van aki gyűlöl, s gyűlöltem már én is eleget. Nem vagyok mentes a negatív reakcióktól, és az azokat késztető rossz tulajdonságoktól. De az biztos, hogy valójában sokkal rosszabb vagyok mint képzelem. A valódi minőségünkkel aligha tudnánk szembenézni. A szívben az év milliós mocskok, mint feneketlen iszaprétegek, úgy lapulnak. Nem sok próbát állnék ki önzőségem megmérettetésén. Hamar elnyelne a kéj hinara. Csúszómászó vagyok én is, és tökéletes a tény, hogy esélyem sincs nálad! Álszent, csaló mivoltom ellenére mégis arra kérlek légy velem indokolatlan! Hisz bármit tehetsz, s bármit teszel, az a legfelsőbb tökély! Ne kivételezz velem, de kivételezz mindenkivel! Ne hagyj itt! Fedd fel végre arcodat! "

Robogott a vonat. A nagy ablakokon behunyorgott a reggeli Napfény. Üde zöldek áradtak a mezőkön. 

És e Föld csak silány utánzat! De akár hogy is, a világmindenség a legelképesztőbb, legdurvább műalkotás! A műfaja besorolhatalan. Totál díjnyertes. 
 
Leszállt a végállomáson, és a belvárosba ment. Uriembernek tettetve magát, lépdelt egyhangúan, merre továbbal az arcán. Kúltúráltságot imitálva, embernek tűnő öltözetben nézelődött és sétált sehová. 

Ki tudja hogy és miért, de lábai megálltak egy könyvesbolt kirakatánál. Ahogy a könyvekre tekintett, valahogy megakadt a szeme az egyiken. Mintha a könyv is nézni kezdte volna őt. Közelebb lépett, hogy jobban lássa. Egy döbbenet kezdte felrázni szívét! Iszapából tündérrózsák fakadtak elő, testén a szörszálak táncra perdültek! Arcát, melyet megfékezhetetlen könnyek mardostak, az üveghez támasztotta. Értelmei s érzelmei összegabajodva ámúltak. Ott volt Ő! 

S csak mosolygott. Abszolút gyönyörűen, kedvesen, lazán, és egyértelműen. Múlt és jövő, idő és tér, egyetlen határtan valódi pillanattá olvadt egy pillanatra. 

Majd összeszedte magát, s gyorsan egy bankautómata keresésére indúlt, hogy megvegye a könyvet. Ahogy zavartan és tisztán, ilyedten és boldogan igyekezett, elméjében egy végtelenül csendes, de mindennél hangosabb, végtelenül lehetetlen, de mindennél egyszerűbb, végtelenül komoly, de mindennél szelídebb üzenet jelent meg! Mely bár a legnagyobb titok, mégis mindíg mindenütt ott van! Ontja a Föld, égeti az eget, üvőlti az űr, s a lét minden pontja, s nincs miért és kielől titkolni!
    
    *   Én küzdök érted, ki korlátlan vagyok s egyedüli!
 
    *   Én lépek helyetted, mikor szívembe rúgva rossz irányba vágysz!

    *   Én húzlak el a nemlét poklától, melybe folyton ugrani akarsz!

    *   Én szenvedek együtt a szenvedőkkel, míg morzsákat kapnak bűneikért!

    *   Én akarok neked boldog örök otthont, míg te összeroskadva heversz!

    *   Én harcolok azért hogy hazatalálj, s jövök eléd e poros bolygóra!
   
    *   Én, ki bármit megtehetek, csak nekem lenne jogom használni e szót!
    
    *   De nem teszem! Eldobom!
         
         Oda.
         
         Neked. 







  

Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!