Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
amugyorokvagy

A SZELÍD VADON

FA · 9 hónapja

Edem 4.évtizedének elején fáradozott, e Földnek nevezett alig lakható bolygón, egy egyébként türhető részén, egy amerikai kisvárosban. Ám a nagy álomból, csak a kétkezi robot, az étbér, a bérelt lakás, és a megfelelő női társ hiánya jutott neki. Viszont ahogy fejlődött az autógyár, a bolygó rovására, úgy hozott szerencsét Ednek is. 

Kinevezték minőségellenőrnek, ami kényelmesebb és jobban fizető poszt volt. 

4 év múlva, hitelre ugyan, de saját házikót vett. Érezte, hogy megszánták odafent, és tudta is, mert hogy nem mindent pont úgy csinált, mint mindenki más! 

Nemsokára egy gyári kiküldetést kapott. Alaszkába kellett repülnie, hogy egy új részleg beindításában segédkezzen. 

Összecsomagolt és kiment a reptérre. Az alaszkai kisvárosba csak kisrepülővel lehetett eljutni. A kicsiny, merész repülőszerkezet a kanadai Sziklás-hegységen készűlt atlibbenni néhány utassal. Nem is vacakolt. A gép felpattant az égre, s miután kényelmesen megtelepedett rajta, az utasok lenyugodva, vidámkodó cseverészésbe kezdtek. Felszinesen megísmerték egymást. 

1.: Pilóta: harmincas egyszerű, de pozitív, kiváncsi ember. 2.: Egy negyvenes családanya, keresztény szemléletű, jámbor. 3.: Tudós, materialista, a klimaváltozás hatásait kutatta a nemzeti parkokban. 4.: Egy üzletember. 5.: Ed.

A fellegszavak elillantak, és némán merengtek a ragyogó kék légtengerben. Tűnődve a mesés mennyei tájon, s hogy mégis miért nem az. Hogy mért jobb mégis felette repülni. Vagy csak Ed filózott?  Hm. Mindenesetre röpke e félisteni idill. Ezt könnyű nemmegérteni.

Úgyhogy a távoli égben egy sötét folt jelent meg. 

   - Viharfelhők! - Kiáltott a pilóta. 

   - Ki kell hogy kerüljük! -

A pilóta elkanyarodott 90 fokkal. Jókora kitérőt téve az utitervhez képest. Ám a viharzóna széle így is elcsípte a gépet. Hangtalan villanásokkal ilyesztgette az utasokat. De ők nem hagyták magukat. Ám amikor a gép műszerei szikrákat kezdtek köpködni, feladták, s riadtan néztek egymásra. A pilóta ide-oda kapcsolgatott, a rádióba hadovált, majd azt mondta amit nagyon nem akartak hallani:
 
  - Francba! 

  - Mi történt? 

  - Elszált az elektronika. Se műszerek se rádió! Sajnos le kell szállnunk, mert néhány fontos műszer híjján, életveszélyes a repülés! Szerencsére régi gép, a kormány mechanikus. Le tudom tenni a folyóra, ugyanis kétéltű a kicsike!

   - Ejtőernyő van? - Kérdezte bizalmatlanúl az üzletember.

   - Egy van, de csak nem akar kiugrani?! Amúgy is a hölgyet illetné ha nem volna más megoldás! De ne féljen. Ez vizen is le tud szállni. Még annyira éppen irányítható a gép. Meg aztán csak nem szeretne egy vidám mackó ölébe pottyani, aki tárt karokkal fogadja? - Erre jót nevetett. A többiek kevésbé.

A repülő gyorsan ereszkedett, s a pilóta rendkívüli ügyességgel leszállt a folyóra. A folyó viszont erős sodrású, bővizű időszakában volt, s igencsak megragadta a gépet. Azért sikerült a partra huppanni vele, valamelyest. Gyorsan kiszálltak, a pilóta kidobálta a holmikat. A parton pislogtak. Örülve és aggódva, kérdőn tekingetve a pilótára, aki épp összegezte volna a helyzetet, mikor sercegő morrajjal rámarkolt a víz a röppmasinára, s már vitte is tova. 

A pilóta vicsorgott egyet, s hozzátette: hogy fog ennek örülni a biztosító!

   - Tehát! Kérem nyugodjanak meg, biztonságban vagyunk, legalább is ezt kell mondanom. - Mosolyogni próbált, de ezt a poént sem vették annyira. - Úgy 200 mérfőldre vagyunk a legközelebbi lakott településtől! Viszont nincs rádiónk, se mobillefedettség, és messze vagyunk az útvonaltól, így nem ajánlott itt maradnunk, soká találnának ránk, az élelmünk pedig kevés. Azt javaslom induljunk útnak, ha elérjük az irányvonalat, a  mentőhelikopter pont szembe fog jönni velünk! -

    A többiek egyetértettek.

   - De ugye van magánál valami medve elleni ezköz!? - Kérdezte aggódva az üzletember.

   - Sajnos az nincs. Még a riasztópisztoly is a gépben maradt. Jó ha mindenkinél lesz bot.

   - Az ér valamit?

   - Persze! Lesz nekik fogpiszkáló! Hehehe! - S egy erőltetett kacajjal lezárta a témát. - Tehát a felszerelés! 4 konzerv, és 4 csomag keksz fejenként. Egy nap egyet egyenek valamelyikből! És van hálózsák mindenkinek. Az ejtőernyőt is visszük, eső esetén sátornak megteszi. Valami kérdés?

    - Túl fogjuk élni! - Kérdezte a hölgy.

    - Jó esélyünk van rá! - Hangzott az őszinte válasz.

Egy hatalmas hegyoldalon kaptattak felfelé. Csodás nyári tömény erdők, érett rétek váltották egymást. 

Nagy utat tettek meg. Igencsak elfáradtak. Egy jókora hegyoldali tisztáson letáboroztak. Szépen rá lehetett látni a tájra, s ők is jól láthatóak voltak. Mire elegndő tüzifát szedtek, már sárgult a Nap palástja. A tüzet megragták, köré telepedtek. Az esték hűsek arra felé, és a szúnyogokat is távol tarja. Meg a csúcsragadozókat is remélhetőleg. Amely itt most nem az emberi lény volt. 

Edem elsétált tőlük és jóval arrébb leűlt, a hatalmas horizontra meredve. Fenséges volt a látvány. A Nap arany s egyéb fényszínű hatásokkal hintette, a végtelenűl művészi természeti kompozíciót. Betelhetetlen érzések nyílnak ezen feleszmélő szemlélődésből, melyről bár visszacsúszunk még, de durván jó magasságokba szaladó ösvényekről árúlkodnak. Pedig csak parányi szappanbuborék ez itt a mindenben.

Ed elővett egy gyöngyfűzért, és valami ima vagy mantra félét kezdett mormolni rajta. Később a pilóta és a kutató sétált oda hozzá. Látván a fűzért a kutató kerdezte:

   - Meditál?

   - Igen, de épp befejeztem.

   - Szóval maga, ha nem tévedek, hisz Istenben. -

Ed a tájra mutatott:

   - Hát nem Isteni?

   - De, de! - Bólogatott mindkettő.

   - És az, hogy lezuhantunk, az is az Ő akarata lehet?

   - Igen kicsi az esélye, hogy az Ő speciális beavatkozása. Ha igen, univerzum szerte ritka nagy mázlink van. De én azt hiszem mi már régóta le vagyunk zuhanva. -

A Nap közben lejjebb csúszott, és narancsok, rózsaszínek, sáfrányok, és tán nem is ismert színek nektárjával fröcskölte tele a türkiz éghullámokat. Aki csípi az ilyesmit annak nagy élvezet. A látásérzék szinte átfolyik más érzékekre. Nem is volt már kedvük, s okuk sem, hogy feszegessék a témát. Csak selytették, hogy ritka nagy szerencséjük van, hogy egyáltalán emberként születtek meg. 

A másik két hajótörött is csatlakozott hozzájuk, s közösen ámultak. Egy pillanatra el is felejtették szorúlt helyzetüket. Mintha otthon lettek volna. Aztán a lekacsintó Napszemfedél hűs légáramlata felébreztette őket, s visszatértek mindannyian a tűzhöz. Ott újra megnyugodtak e nyughatatlan szívűek. A pilóta, ki gyakorlott túrázó volt, biztosította őket hogy biztonságban vannak, de az a biztos, ha egyikük mindig fenn lesz őrködni, s vigyáz a tűzre. A lángok vidáman, félelmet nem ismerve táncoltak. Közben időnként forrón odasimítottak arcukra. Míg aztán teljesen visszataláltak egy szerető világ gondoskodó megértésébe. Egy pillanatra. Míg elszenderűltek. 

Szép és szokatlan reggel keltette őket. Reggeli, ki a kekszet, ki a konzervet választotta. Az ivóvizet sajnos mosdásra nem használhatták, de a 'fű harmatja is megteszi'; ötletezett a pilóta. Felpakolás, indulás...

A VADON MORGÁSA 

Meleg izzadós déli Napsütésben bandukoltak. Lefelé a hegyről egy folyóvölgy felé. Egy hűs erdőbe tértek be, mely nagy öreg ritkás fenyőkből állt. Az erdőt csodás illat, madárpittyenések, és dekoratív napfények járták át. A mohapárnákon szinte elhevert volna a fáradt, megtévedt vándor. Sajnos megfeletkeztek arról, hogy ez itt a vadon! A csoportól úgy százötven méterre egy hatalmas grízlimedve jelent meg. Észrevették, de ő addigra már rég figyelte őket. Az ilyedségtől megdermedtek, a tanácstalanság és az adrenalin táplálta félelem toporzékolni kezdett bennük. A pilóta csendre és mozdulatlanságra intette őket, de a medvét ez nem hatotta meg, mert okosan felismerte a könnyű táplálék lehetőségét bennük, akik saját közoktatott ismereteik szerint csak húsok. Akik csak mellékesen éreznek és beszélnek. Egy darabig. Na ez a medve ezzel egyet értett! Nem kezdett világnézeti vitába, felágaskodott, egyet szippantott a levegőbe, és feléjük rontott. Az embereket halálízű réműlet fogta el, hátrahőkőltek, ketten a botjukat emelték föl, de ebben a pillanatban Ed előlépett a csapatból, és a rohanó medve elé sétált. Majd a közelébe érve széttárta karjait, s mintha valami ima félét mormolt volna. A medve lelassított, majd Ed elé érve megállt. Lehajtotta fejét, s ide oda billegetve morgolódott, dünnyögött. Majd megfordúlt és sietve elkullogott. A többiek megdöbbenve lélegeztek fel, a hölgy elsírta magát kezét arcához kapva, de a többiek sem álltak messze ettől. Mégis férfiasan lenyugodtak, és csodát látott ámúlattal, hálálkodni, aztán meg kérdezgetni kezdtek. Végül gyorsan arra a következtetésre jutottak, hogy Ed igen közel lehet Istenhez, s bizonyos, hogy különleges ember. Ő persze tiltakozott. És tényleg nem is gondolta így, s nem is tudta mi fog majd történni. Csak megtette. 

Aztán extatikus mosolyokkal, soha el nem felejthető vidámsággal folytatták útjukat. Edet nem akarták rámenősen faggatni, hogy mégis mi és hogyan történt, ki ő, s hasonló kiváncsiságok, meg valahogy érezték, hogy több kell most kicsivel mint a puszta kiváncsiság. 

Bizony meglehet, hogy többet fognak megtudni itt, mint abban az elmevetítette embervilágban!

Sokáig némán mentek tovább, majd visszaépítgették a megszokottabb emberi hangulatot, s felszínesebb dolgokról cseverésztek. Jókora utat megtettek mire lefelé indult a Nap. Egy újabb hegyoldali lankás tisztáson telepedtek le, megszedték tüzifájukat, s a tűz otthonos bisztonsága melett elfogyasztották szerény vacsorájukat. Naná, hogy nem tudták beosztani az ételt. A tűz felé meredtek némán. Nézték a megmagyarázhatatlanúl csodás lángok ropogó előadását. A fény, a meleg, s az erő megfoghatatlan megnyílvánulása. Engedelmességre tanító hevével, mégis szerető menedékben ringatva, valahol máshol ébresztgetve őke. A pilóta szólalt meg végül. Edhez intézett kérést:

   - Edem! Mesélne,..ő..tanítana minket!? Valamiről, bármiről.  
A világról!

   - Ahhoz én kevés vagyok. De szívesen elmondom amit tudok. Amihez hozzájutottam, amit megkaptam.

Az emberi létállapot alapvetően egy félig felébredt tudatminőség. Intelligenciánk nagyon mélyen képes felismererni létezésünket. Annak talányát és csodáját. Azt, hogy többek vagyunk mint tárgyszerű robotok! Ám éppen ezért rendkívüli felelősség is, sorsdöntő útelágazás! A Földi emberi élet a döntések világa! E választási lehetőség roppant széles spektrumú, amelyben tudatunk minőségét, s létezésünk jövőjét felépíthetjük. 

A démonikus őrűlt gonoszságtól, az állati tudatlanságon át, az öncélú vallásos jámborságon, az intelligens ateizmuson keresztül, az örök, Istennel társuló tökéletes létezésig, igen súlyos ez a válaszútlehetőség! Hát én beválaltam amit igazán érdemes. Lépegetek, bukdácsolgatok rajta egy ideje. Erről a kalandról tudok mesélgetni valamelyest. -

A többiek lelkesen, s éredeklődve bíztatták, kérték.

   - Tehát az első lépés: a létezésünkön, s e körülöttünk lévő ismeretlen világ létezésén való elcsodálkozás. Ezt követi a kérdések útja, vagyis a keresés szintje. Innentől kezdődik az igazi emberi lét! Ez úton az embernek legalább annyira hátrébb kell tennie kicsinyes, öncélú, múlandó vágyálmait, hogy őszinte tanyítványává tudjon válni a világmindenség legfelsőbb tudatának. Ez az egyik legnagyobb s legkényesebb lépés, mert őszinteségünket igencsak próbára teszi. Ha nem a teljes abszolút igazságra vágyunk, arra amit Ő szán nekünk, a világ tükröt fog tartani számunkra, és csak illúziót mutat. Illúziót vetít, amelyben kiélhetjük vágyainkat, s mellette megízleljük annak hibáit, torz, és akár bűnös következményeit is. Végül arra kell ráébrednünk, hogy az örök, Istennnel társuló létállapot nélkül üres és hiábavaló a létezés! Nincs más érdemes út, csak Hozzá, csak Vele! Ezt majd menet közben értjük meg igazán.

Az első kulcstanítás melyhez elvezet a keresés, az a megértés és hit, miszerint örök lelkek, vagyis személyek vagyunk! Túl azon hogy ember, állat, növény, túl azon hogy férfi vagy nő, idős vagy öreg, ilyen vagy olyan név és arc. E testi szerkezet és az elme csupán hordozó ezközök, ideiglenes szerepek jelmezei, melyek segítségével tévútjainkat járjuk, avagy haza térünk általuk. Hinnünk, éreznünk, majd tudnunk kell, hogy örök tökéletes szerepünk van az abszolút világban, s vágynunk kell arra, hogy megérkezzünk oda. Ennyit meséltem mára. 

E meggyőződések izgató nyugalmában pihenjetek el. Az igazi emberi út, holnap kezdődik számunkra. Jó éjt. Kezdem az őrködést. -

A halgatóság nyugovóra tért. Az éjszaka közepe felé a pilóta váltotta le, s Ed is elaludt.

A TUDÓSNAK

Kora párás hajnalban ébredt fel. Mindenki más aludt, a pilóta is. Ed feltápázkodott, s arrébb sétált. 

A pislogó, Napot váró tájat nézte. Majd panaszos szavait intézte hozzá:

   - Nehéz, túl nagy felelősséggel terhelt feladatot bíztál rám! Hisz tudod hogy elbukott tanítvány vagyok. Feladtam a szerzetesi életet, a szívem visszahűlt, sok rajta már a tudatlanságból nőtt gaz s gyom. Nyilván ezen elesett helyzetben nem akadt jobb tanító, s próbálok Sríla Praphupada és csodás tanítványai tanításaira emlékezni, s minden imám s dicsőítésem nekik szól, de így is aggódok az eltérés miatt, hogy nem hiteles már mit átadok. Az ő kegyükből egy pillanatra láthattam Belőled egy parányi mozzanatot, melytől padlót fogtam, de nekem megvalósításom nincsen. Csak elméleti filozófus vagyok, ami igen kezdő szint. Mivel e feladat rendeződött el számomra, megteszem ami tőlem telik. Elmondom pár léleknek, hogy vagy, s ők Te benned! S hogy térjenek haza Hozzád. -

Majd leborúlt a vizes fűben, tiszteletet ajánlva. Felállt, s a többiek felé tekintett. A kutató kellt fel éppen. Majd Ed felé sétált. A Nap első sugarai is közben vidámabbra színezték a létezés e parányi, pillanatnyi történését. Köszöntötte Edet. Ed:

   - Jól aludt? 

   - Igen, köszönöm. Még a kiadós reggeli hiánya sem zavar. Jó energiákat érzek.

   - Ennek örülök. És csak találunk valami élelmet, mert szerintem hosszú még az út.
 
  - Én a mai tudományos világképpen nőttem fel, és azt szolgálom. Ez a nézet nehezen egyeztethető az Istenközpontú világképpel!

   - Ez sajnálatos. Tudmányos szempontból is. Mert tudni azt jelenti, ismerni a teljes létező valóság lényegét! A kiindulópontunk pedig ennek ellenkezője! A teljes tudatlanság, vagyis egy számunkra ismeretlen, határait rejtő, határtalanságot is rejthető világ megértése! E felismerés a tudományos érdeklődés első lépése. Az őszinte, tisztelettudó, felfuvalkodás mentes, zabolátlan kéjeket félresöprő hozzáállás pedig az, ha minden komoly lehetőséget vizsgálunk, kutatunk! Kitartóan, soha meg nem rekedve olyan részleges, hiányos válaszoknál, melyek nem oldják meg maradéktalanúl létünk tökéletlenségeit.

   - Hm. Ez jogosnak tűnik. Tehát minden lehetőséget értelemmel kéne kutatni, ez volna a valóban objektív tudományos szemlélet!    

   - Ezt hívják a bölcsesség útjának.

   - A valóságon és igazságon úgy sem változtathatunk. Csak a vele való kapcsolatunkon.

   - Ez pedig a bölcsesség!

   - És vajon milyen elképesztő, jelenleg el nem képzelhető léttitkok, a létezés mily csodás igazságai tárulhatnak így fel!? 

   - Jelenleg leginkább az emberi intelligenciára, és annak vívmányai által tapasztalható információkra támaszkodik a valóságképünk. Ám parányiságunk, a tévedési lehetőségek, az öncélú szándékos félremagyarázási hajlam, és a világmindenség elutasító hatalma miatt, pusztán egy illúzórikus, torz álomvilágban éljük le életünket. 

   - Mi volna hát a másik lehetőség?

   - Az alapfelismerés már meg van! Az, hogy a világ létrehozott minket, s a részei vagyunk! Valamint, hogy hatalmasabb létező nálunk! Lényegesen! De nem csak méretben. Hisz tudatunkat, személyes mivoltunkat is létrehozta! Vágyainkat, érzéseinket, kérdéseinket. Így mindezzel a mindenség is nyilvánvalóan rendelkezik. És ahogy mi keressük a vele való tökéletes kapcsolatot, úgy ő is keresheti! 

Ám, hogy a találkozás megtörténhessen, el kell jutnunk eddig a megértésig! Innen nyílik a tiszta intelligencia, és innentől van igazi esélyünk! -

A kutató egyetértően, s megértve bólogatott. Majd kissé megvilágosodva hozzátette:

 - Az emberfeletitt vonakodva fogadjuk, holott minden az! Egy kavics, egy fűszál, s maga az ember is, teljes mértékben emberfeletti! -

Aztán a többiek is felébredtek és szedelőzködtek.

Újból vándorúton voltak. 

Többen aggódva jegyezték meg az élelmhiányt, beismerve, hogy nem sikerült annyira beosztaniuk. Merültek fel ötletek: íjkészítés, vadászat, lándzsás halfogás, karós gödör medvéknek, főleg annak, ilyesmi, de egyenlőre nem időztek ezekkel. Csak mentek előre, s remélték, hogy mielőbb megtalálják őket a hegyimentők. Dél körül letáboroztak. Megpihentek, s némi kekszet eszegettek. A pilóta megjegyezte, hogy lent a völgyben patakot kell keresniük ivóvíz miatt. Itt még ihatóan tiszták! Pár száz éve, az ipari forradalom előtt még mindenhol a Földön ihatóak voltak a patakok. 

A hölgynek erről jutott eszébe...s kérdezte Edet:

   - Hogyan kezdődött önnél ez az érdeklődés?

   - Már tizenéves koromban kiábrándultam az oktatási rendszerből. A semmiből sehóvá tartó senkik világából, ahol bármit tehetünk csak ne lássa senki. 

Sok felé spekuláltam. Tudatmódosítások és vallási nézetek útvesztőiben bolyongtam. 

A hálóköpenyes télapófazon, aki úgy teremti a világot, hogy közben a fejét vakarja, hogy jó lesz-e így vagy sem, szintén nem elfogdható az intelligencia számára. Csak induljak ki abból, ha én lennék Isten! Bár gázos dolgokkal ugyan tényleg én sem égetném magam, s önző sem lennék, de tuti, hogy én lennék a legszebb, a legnagyobb harcos, a fő főhős, és végtelen bulik, kalandok, csajozások sztárja! Na így már érdekesebb a szitu! És úgy tűnik valamit addig szerencsétlenkedtem míg megszánt, s elterelt a valódi, hiteles, tiszta tanítás ösvényére. -

A kereskedő közbeszólt:

   - De ez is csak egy vallás nem?
 
  - Meg kell érteni, az abszolút igazságnak, vagyis a teljes létező valóságnak nem mi vagyunk a forrása! Ezt nem nehéz belátni. Így azt sem, hogy az azt feltáró és átadó tudásnak sem lehetünk forrásai, kitalálói, megalkotói. Azt, és úgy kell elfogadnunk amit Ő ad, tanít, ahogy kivezet. Ha tapasztaljuk, hogy érkezünk, s az Ő létminőségével kezdünk kompatibilissá válni, vagyis tudatunk, értelmünk tisztúl, és nem az önös vágyakban, hanem az Ő létében keressük a boldogságot, tuti hogy jó nyomon járunk. Ha úgy vagyunk jók, hogy nem kell gyökeresen változnunk, ha Ő csak mellékszereplő marad a vágyainkban, akkor még messze járunk az igazságtól! 

De persze meglehet, hogy ezt csak egy ostoba ember elméje állítja! Legalábbis a tudáshiány nézőpontjából, ez is egy lehetőség. Itt a mi választásunk! Itt a mi szándékunk! A hit: a választás!

Részei vagyunk a világnak, s ő a mi forrásunk. A mi választásunk csupán annyi, hogy meg akarjuk-e igazán ismerni őt, s akarunk-e valódi társaivá válni, vagy sem! Persze vannak részleges kavarodások, de végül is vagy fény, vagy sötétség! Ha végre el akarjuk fogadni őt, a mindenség egyetlen legfelsőbb eredeti személyiségét, az ő útmutatására kell hagyatkoznunk, és hű tanítványává kell válnunk! 

Ha komolyan elhatározzuk magunkat, s figyelünk, tapasztalni fogjuk a tanítást és vezetést! Nem gyengén! Hamar olyan helyeken találjuk magunkat, olyan tudásban és valóságban, amitől tátva marad a szánk és a szívünk! -

   - Hm. - Mosolyodott el kissé az üzletember.

   - Mennünk kell! - Szólt a pilóta.

A VADON ENGESZTELÉSE

Nekiszedelőcködtek, és a völgy felé indultak. Leértek a folyóhoz, s nem messze egy patak zubogott bele. Ott megtöltötték a műanyag flakonokat. Tovább baktattak a folyóparton, mert egy kedvező szakaszon át kellett kelniük, hogy tartsák irányukat. Ahogy botorkáltak a köves parton, a folyó túloldalán egy medve bukkant fel. Rendesen megilyedtek, de lényegesen kevésbé mint akkor. Csendben leguggoltak. A medve a vízre koncentrált. Majd belerontott, s egy nagy lazacot kapott el, s a partra vitte. A fűbe ejtette, s újból a vízbe vetette magát. Újabb halat vitt a partra, s ezt követően egy harmadikat. Aztán a levegőt szaglászta. Két lábra állva feléjük kémlelt. Majd dörmentett egyet, s elfutott. Látták ahogy szalad fel a fák közöt a hegyoldalon, s eltűnik a távolban. A vándorok meglepődve összenéztek, s már rohantak is át a folyón, mely ott elég sekély volt éppen. Felkapták a három megtermett halat, s örvendezve mosolyogtak. Az üzletember megjegyezte:

   - Na most kéne eldöntenem mit higgyek: szerencsés véletlen, vagy az a bizonyos valaki megsegített minket!   Ed:
  
   - Hallom fejlődik! 

   - Az elmém az egyiket, a szívem másikat súgja.

   - Elég ha hálásak vagyunk, s próbáljuk viszonozni. Azzal mindkettő egyet érthet. - 

Helyeslőn bólogattak. 

A parton mentek tovább. Egy napfény fésűlte, szellő tisztította, üde fűszőnyegen megpihentek. A pilóta megpucolta a halakat, a többiek fát kapkodtak össze, s már sültek is a lazacok. Nyársa tűzték, de a pilóta aztán két jókora lapos követ rakott a parázsba, s azon sütötték tovább. Mennyei lett, ( már ha a mennyekben esznek lényeket ), de akkor ott nekik, igencsak életmentő és jóleső volt. Ed nehézkesen csak keveset evett. Nem mondta nekik, de 20 éve vegetáriánus volt, s halat sem evett már rég. Nem is ízlett neki, de tudta hogy kell a tápanyag.

Energiával teli, jóllakott vidámságban meneteltek tovább, aztán újból egy hegynek vágtak neki. Jó magasan jártak már, mire nyugovót intett nekik a Nap. Az esti tűznél, mint elégedett gyermekek, eszegedték a maradék sűlthalat, s mesélgették egymásnak tünemény életük mozzanatait. Amelyek olyanok, mint a Napfényben ide-oda pillázó, szélfújta árnyjátékok. Valami határtalan, és ismeretlenül ismerős kertek küszöbein.

Aztán elcsendesedett az önelfeledett duruzsolás, és a lángok arcölelő meditációjában elmerengtek. Egyszercsak az üzletember törte meg az áhitatot, s Edet kérdezte, mondana-e valami tanító bölcseletet a mai estére. "Megpróbálok". Hangzott a válasz:

   - Kevés az időnk! Nem annyira kevés mint amennyire megszokásból egyetértünk ezzel! Hanem annyira, hogy nincs! Egyszer megkérdeztem egy nagyon öreg embert, hogy mennyi idő alatt telt le az élete. Azt felelte, néhány perc! Az emberi életet és tudatot egy adott okból, egy adott cél miatt kaptuk. Hiába az útkereszteződés, a számos válaszút, azok csupán az álomvilág útjai. Az álomvilág, pedig a szabad akarat sajnálatos alternatívája. De ez az élet a felébredésre hivatott, a valóságba való megérkezésre! Erre nagyon lelkeseknek kell lennünk, bátornak, kitartónak, s főként összetartónak! Követni azokat kik elöttünk járnak, segíteni azokat kik utánunk jönnek. Lehet gyengék vagyunk, az elménk rossz dolgokkal van tele, s oly annyira lehúz, hogy a sors mocskos és gyötrelmes gödreiből újra és újra félholtként kell felkapaszkodnunk. De a lényegre kell koncentrálnunk! Arra, mekkora lehetőséget és kegyet kaptunk, hogy erről beszélhetünk, s akár meg is érthetjük! Hogy kitárva az örök ajtaját, hazavárnak minket! - A kutató közbeszólt egy igen bölcs kérdéssel:

   - De mi a külömbség az e világi életünk, tudatunk, vágyaink között, és az örök lelki vagy Isteni világ állapota között?

   - Igen! Ez egy kulcskérdés. Sok olyan naívitást sejtető elképzelés van, miszerint a mennyei lét a Földi élvezetek örök folytatása. Bár nem alaptalan állítások, mert valóban vannak e Földnél sokkal kedvezőbb, és jobb bolygók az anyagi érzékek kielégítésére, ahol az élet is sokkal hosszabb, és a lélekvándorlással el lehet oda jutni, de az igazi boldogsághoz és örökhöz semmi közük sincs! Az igazi boldogság egy soha nem kimerülő, végtelenségig fokozódó határtalan gyönyör, amit semmihez nem lehet hasonlítani. Forrása egy különleges egyedi kapcsolat, amit szintén nem lehet semmihez hasonlítani. Egy olyan személlyel, akit szintén nem lehet senkihez hasonlítani! Ez a megértés, ennek tudománya, vágya és megízlelése teljesen más mint e jelenlegi életünk! Ez az ami kivisz innen minket! 

A személyre szabott, egyedi, örök kapcsolatunk a legbensőségesebb örök társunkkal! 

És hogy hogyan kell úgy élni, ráadásúl itt e földi viszonyokban? Megtudjuk majd, ha már készen állunk rá! 

Ez legyen mára altató gondolataink szövője! Jó éjt mindenkinek. Kezdem az őrködést. -

Aludtak. Ed bágyadtan merenget. Tudta, hogy jó messze jár még ő is. 

A hiteles forrástól, az örök lelkitanítómesterek láncának hozzánk alászálló kegyes menedékétől, jó messzire kódorgott már el. Egyszer rég, egy pillanatra megérintette, de az anyagi lét erős és kegyet nem ismerő hullámai elragadták. Szívében mégis nyomot hagyott. És változást. Kapcsolatot nyitott. Azt a bizonyos soha többé el nem temethetőt. 

Mert annak bizony ez a titka. A társulás!
Azt mondják, ki alkoholistákkal társul azzá válik, s ki szentekkel az szentté!

Íme most, neki kéne átadnia e végtelen súlyú üzenetet, e végtelenül elveszett néhány személynek, kiknek fogalmuk sincs leesettségük mélyéről. 

Az Úrnak valóban az a vágya, s kérése, hogy minenki váljon tanítóvá! Mert a tanító a leges legbensőségesebb társa, s oly titkokat is feltárhat az Ő szívéből, mit még Ő maga sem. Ám ha valaki csak egy percre is tanítónak hiszi magát, nyílegyenesen megy a pokolba! Na kössz! 

Szóval egy olyan személy nem akárki! Még az örök, határtalanúl tökéletes világban is dicsőítik! 

AZ ÜZLETEMBERHEZ

    "Légy alázatosabb mint tépett fűszál a porban! Légy türelmesebb mint a sokezer éves fa! Másokat mindig tisztelj, mégha torz tudatba is zuhant lelkek, mert elveszett örök társai Neki!  Ám magadnak tiszteletet és sérelmet sose fogadj el!" Valami ilyesmit mondott Ő, mikor tanítóként Ő is beállt a maga sorába.  

   - Eképp merengett, s kezdett is kicsit felfrissülni Ed.

Egyszercsak az üzletember ébredt fel. Felült, s hálózsákját hátára vetve a tűzhöz húzodott.

   - Ed. Én egy meglehetősen gazdag vállalattulajdonos vagyok. Megszoktam, hogy a magam ura vagyok, hogy minden az enyém amit megszerzek, s természetesnek vettem hogy számos alkalmazott nekem van kiszolgáltatva. Bevallom külömbnek és jogosúltabbnak hittem magam. Azért mondom hogy hittem, mert most itt a vadonban, s e kalandokat átélve, s főleg túlélve, átértékeltem a helyzetemet. Úgy tűnik egy sokkal nagyobb cégtulajdonosnak vagyok egy igen jelentéktelen alválalkozója.

   - Az Ő haszna határtalan érték. Végtelen boldogság! És nem sajnálja tőlünk. De a valódi tiszta, viszonzást és saját hasznot nem tekintő, odaadó együttműködést, még tanulnunk kell! Sok millió rossz élet pora fedi elménket. Az önzés pora. Kéjben, mámorban, mohóságban, haragban, mindenféle hatalmi vágyak illúzióiban kiélt ócska, beteg Istenutánzásainkat végre fel kell adnunk! Végre szerető társakká kell válnunk. Ehhez az odaadó szolgálat az út! Az Ő örömére vágyó vágy! Mindenki tud érte cselekedni, a szándék a lényeg! A kisgyermek az apja pénzéből vesz ajándékot, de az apa nem azt nézi. S nem is az ajándékot. A pénz, a cég, a gyár, az ország, a világ az Övé, de nem sajnálja tőlünk, csak ne torzuljunk tovább benne. Ne Ő akarjunk lenni. A barátai! De nem holmi múlandó, kihasználó, hamis és vacak!    

A ránkbízottak sorsa pedig rendkívüli felelősség, ezalól kibúvás nem esélyes.

   - Ha élve hazajutok, vagyis pontosabban átmeneti hajlékomba s életembe, sok mindenen javítanom kell. De az biztos, hogy a dolgozóim élete mostantól az enyémnél fontosabbak lesznek! Ha egy ekkora céget fel tudtam építeni, hát olyanná teszem, hogy Ő büszke legyen rám. Mégha homokvár is ez Őelötte! - Mindketten meghatódtak, s csak mosolyogva bólogattak. Majd az üzletember jelzett, hogy átveszi az őrködést, s Ed is nyugovóra tért. 

Következő nap délutánra már újabb hegyen voltak túl, s elérték a repülő eredeti útvonalát. A mentén bandukoltak tovább, az égre sandítgatva. Majd egy pihenés mellett döntöttek. Érezték, hogy erejük megfogyatkozott. Utolsó élelmüket fogyaztották el, s csak néhány falatot, mert mindegyikük a hölgynek adta, ki nemigen fogadta el, de végűl rábeszélték. A pilóta reménnyel próbálta táplálni őket, hogy biztosan találnak mindjárt valami ehetőt. 

Majd vacsora nélkül meredtek az esti tűzbe. 

Nem voltak annyira elcsüggedve, de vidámak se épp. A nagy tanítások is csak elhalványuló mesevilágként tűnedeztek tova. Hiába. Ha e kegyetlen, személytelen, anyagi űrvilág gyűrögetni kezdi a kis félő fájó testeinket, nem sok marad a megvalósítatlan bölcseletből. Ezért nem játék az emberi idő! 

Aztán a hölgy fordult Edhez:

   - Bár keresztény vallásban neveltek, nem megy igazán a hit. Úgy érzem képtelen vagyok...

   - Tudom. - Szólt közbe Ed. -

Hogy lehet,... hogyan hagyhat ennyi szörnyűséget!?

   - Igen.

   - Ezt megérteni nem könnyű, de mégis fontos, mert ha hibáztatjuk Őt, főként úgy, hogy fogalmunk sem lehet Róla, az az ellenséges irigységet fogja táplálni, amely az egyetlen oka e nyomorúságos világ létezésének. 

Ezt az anyagi univerzomot, s a többi ehhez hasonlót, technikailag ugyan Isten részleges energiái teremtették, de okozatilag voltaképpen mi magunk, vagyis az ellenségessé vált, önző lelkek vágyai! Akik olyan világot akartak, ahol Ő nincs jelen, nem szól bele. Ahol Ő nincs. Ime az eredmény. A saját elménket sem tudjuk uralni. 

Ha mégis jó minden körülöttünk, belülről omlunk össze, a valódi boldogság hiánya miatt. Amelynek forrását elutasítottuk. Ugyanakkor e szenvedések az Övé is. Együttérzése is határtalan, ahogy nála úgy többnyire minden. A miattunk elviselt fájdalmának atomja is széttrancsírozna minket! 

Istennek meglehetősen nehéz, súlyosan egymásnak feszülő problémákat kell megoldania! Legalább négy ilyen fő feladat biztosan említhető! Ha a szabad akaratunkat veszi el, szinte megsemmisülünk! Ha engedi a határok nélküli visszaélést, annak szintén hasonló a következménye! De ha olyan, e világi 'boldogságot', valamifajta mámort ad örökre, amiben csupán önmagunk árnyékai vagyunk, az eredmény megint csak ugyanaz! S mind e mellett, minden egyén pótolhatatlan! Tehát csak az Ő eredeti társaságában, az Ő léte fénye mellett vagyunk az eredeti tökéletes önmagunk, ahová valahogy önként és dalolva meg kéne érkeznünk! Szóval ezek nem kis feladatok. De biztosan megoldotta és megoldja őket! 

Azt is tudni kell, hogy a világnak csak e parányi, porszemnyi szeglete ilyen nyomorúságos. Itt sajnos összegyült a visszaélés! Sajnos sok sok életnyi jó és rossz tetteink következménye zúdul vissza ránk folyamatosan.

Ám van még egy különleges elrendezése is! Egy speciális védelem! Minden ami az anyag alkotta világban történik, valójában csak illúzió, és valójában nem történik meg mégsem! Vagyis igen is, meg nem is! Ugyanis nem velünk történik! Csak beleéljük magunkat! Egy hipermozi, s egy igen rossz film. Egy borzasztó álom. Egy Istentelenül Isteni mátrix! 

Csak ébredezzünk végre, és azonnal megértjük! Jóéjszakát! 

Szél lendűlt, felmordúlt a tűz, ropogva tapsolt párat, majd az elalvó szíveken is ősi indák gyökerei pattantak meg. 

A VADON TANÍTÁSA

Ködös, Napfényszegény reggel keltette őket. Nem várt rájuk szépen tereített aztallal, s reggelivel meg főleg nem. Az ablak is túl nagy volt ölelő otthonnak. Így hamar útnak indultak mindezek reményében. Órákon át mentek. A köd lassan felszállt, a nyári napfény próbálta vigasztalni őket, de ők helikopterről álmodoztak! 

Délutánra sem harsant fel az égi gépzaj. Ahogy estére sem. A csüggedés szegődött melléjük, a tüzifaszedés mókáját ellegyintette, a tűz meséjét bágyadtan könyökölte le. Se kaja, se megmentők. 

Megmentők?? Hm. Időhúzók. 

Pityergős hangulat lett úrrá rajtuk.

Ed egyszercsak előkapott négy konzervet és odahajigálta nekik. 
Na erre már javúlt valamit a kicsiny lelkek kedéje. Meglepődve kérdezték; hát hogyhogy...

   - Vegetáriánus vagyok, nem votam képes megenni. -

Hát sajnálták Ed éhhségét, de örömmel enyhítették a sajátjukat. Majd hirtelen az üzletember felől egy csomag keksz repült Edhez. Na ez már igazi mosolyt csalt az arcukra, a csüggedést valaki elhesegette onnan, s újra hazataláltak.

   - Ed! Mesélj nekünk! 

   - Miről? 

   - Nem miről!

   - Hát... . Azt modják bár megszámlálhatatlanúl sok örök, s gyönyörű formája van, de van egy eredeti. Ő mindennek az eredete, ő az ahonnan nics tovább. Szóval azt mondják Ő a legszebb létező! Pusztán szépsége örök nektár, olyan gyönyör a szívben, mint egy végtelenségig hömpölygő, izzó, ólvadt aranyfolyó. A tekintete, szavai, érintése és mosolya, a partalan boldogságóceán, melyből nincs többé kiút! Elérve Őt, nélküle már nem lehet többé kibírni egy pillanatot sem.   

Na de nem egy otthonülő tipus ám! Bulik, kalandok, korlátlan hülyülés, de zsiványság és harcikedv sem idegen tőle. Az igaz barátság, a szülői büszkeség, valamint a tiszta, nevető és síró szerelem, ezek mind Tőle erednek. De Nála ez mind határtalanul tökéletes, kimeríthetetlen gyönyöríz, s mi mind a részei vagyunk! Ha akarunk. Ha nem, nem. De akkor mi marad? Ha a mindenből kihagyjuk a Mindent!? Meg aztán úgy is mindenkit hazaterel. Mi mást tehetne?!

   - Tehát a képmására teremtődés, nem holmi mende monda? - Kérdezte egyikük.

   - Hát nem! Hirdetőik se fogják az adást! Ugyanis e formák, szisztémák, struktúrák, rendszerek, a valóság elemei, s maga a létezés is, abszolútak és felfoghatatlanok! 

Mégha itt torzúlás fedi is őket. 

Nem az a kérdés léteznek-e csodák! Hanem létezik-e olyan, mi nem csoda?! 

Ez az anyag alkotta világ is az, mely egy alsóbb rendű, elemekből összerakott legóvilág ugyan, de egy eredeti abszolútat utánoz! Amely pedig egy eredeti személy tudatának a szétáradása, kiterjedése, velünk együtt! Néhányan ki akartuk próbálni milyen nélküke, és helyzetében tetszelegni. Hát ilyen. Nem áll jól.  

Én megbántam. És visszafelé evickélek. Csakhogy egy ilyen kapcsolatot helyreállítani nem sétagalopp. 

Se nekünk, se neki. 

Ennyit így hirtelen. Ezek nem könnyen emészthető inormációk. Az őrűlt, rosszindulatú tudattól, az öntudatlanság növényi és állati állapotain át, az emberi primitív és érdektelen szintekből kijutva, nagy a tudat vándrútja! A kétejekkel teli hitkeresés, az erős hit részleges tudásokba vetve, a megtapasztalt teljes tudás, és a megérkezés a tökéletes létezésbe, ezek kemény lépcsőfokok! Lassan és kevesen jutnak végig. De végűl mindenki hazajut egyszer. Nekünk most megadatott a lehetőség. Érdemes megpróbáni. Mégha bukunk, akkor is nyerünk. A megtett lépések a valódi tudás útján sosem törlődnek. Halálok nem veszejthetik! -

Borús, hideg reggel keltette őket. Nekiindultak. 

Esni kezdett. Az a lassú, ősziesen tavaszi, friss de melankólikus, határtalan szürke égből szitáló eső. Erdőbe tértek be, amely valamelyest levédte az aláhulló vizet, de így is ázogatott szépen a nem hegyi túrához öltözött társaság. Végül az ejtőernyőből sátrat eszkábáltak, és bekucorogtak alá. S mellesleg örültek, hogy nem viharos zápor kapta el őket. Persze csak míg ki nem derűlt, hogy estig sem hajlandó kiderűlni. Elgémberedve s átfázva próbáltak belealudni a közelgő estébe. Faleveles gallyakon összekuporogva, hálózsákjaikban hallgattak. Éheztek, és némán keseregtek magukban. Edet is elérte a mélabú. Ő is csak kezdő lelkitanuló volt még. Csak kicsivel érettebb diák.

Midannyian emberi körülményekre vágytak elsősorban és mielőbb. Másra nemigen tudtak ott akkor vágyni. Nem kérték Edet hogy meséljen, s neki sem volt kedve. 

Igen, bizony, jelentéktelen bábuk vagyunk a világmindenség kezeiben. Mi csak választhatunk hogy melyikben. A kegyesben vagy a kegyetlenben! Ha nagyritkán felajánlja e választási lehetőséget, akkor se nagyon jön össze a jó döntés. 

Rájuk esteledett. Kínlódva átaludták az éjszakát, de reggelre sem változott az idő. Úgy döntöttek elindulnak. Szerencsére vízálló hálózsákkal voltak felszerelve. Azokat magukra terítve, kinejlonozott cipőkkel meneteltek az erdőn át. 

Kopogtak a levelek, néma és hűvös volt az erdő lehellete. Fénytelenül, de mégis élettel telve csillogott, pislogott rájuk. Hisz élettenergiával szívta tele magát a friss, bő eső által. Várakozással, s meditatív komolysággal töltötte meg szívüket. 

Mire is jó ez az élet? Mire jó ez a létezés? Olyan üres és értelmetlen, ha az illúzió színei lemosódnak. Az emberi kapcsolatok kiábrándítóak, s oly sokszor haraggal, visszájjal, undorral terhesek. Az örök is csak követel. Ezt tedd, azt nem lehet, erre vágyj, arra ne, arra meg rá se nézz. S ha megkérdezed miért, már a csalással kacsingatsz. Ő meg néha oly könnyen, néha oly nehezen ad extatikus csodájából, a valódi létezésből kóstolókat. Olyankor oly tökéletesnek látszik minden, de hamar kiderűl, hogy még mindig gyarlók, szennyesek, kéjesek, és nagyon messze vagyunk. Legfeljebb nem tudtuk. Ez is valami. 

Csak toporgunk egyhelyben a szinte biztos bukásra várva. És igaza van, hogy így nem ment meg. És abban is, hogy ennek ellenére mégsem enged nemlenni.

Elmélyük kesere unottan dobálta a semmiből szedegetett kavicsokat a létezés ismeretlen, ködös óceánjába. 

A semmi ami sehol van. Ha a világ mindnféle módon határtalan, s mindenütt ott van, akor a világ minden ponton határtalan! A legjobb élvezetboldogságok is csak silány alamizsnái! Hát hogy lehet hát, a depresszív unalom és csalódás rágójába így beleragadni? Hát ki köpte hát ki ide? 

A VADON SZELIDÜLÉSE

Kiértek az erdőből, le a hegyről egy nagy rétre. Az eső pont elállt. És igen! Sárgás fény derengett fel a homályos felhőfóliák mögött. Halvány, alig látható mosolyok sóhajtottak fel. 
A helikopterek tán még ha nem is, de valaki mégis, eléjük jött egy fákjával!

Nekiiramodtak a távolságnak, noha fogyogatott erejük s energiájuk. A test persze mindíg jobban bírja az éhhséget mint az elme. Most kénytelen volt megedződni az is. Potosabban az intelligencia, mi kordában tartja s idomítja az elmét. 

A Nap lassan szétlegyezte a felhőzetet, fodros tépéseiből úszó aranyvárosokat varázsolt, melyeket mesévé terelgetett össze, hogy bíztassa e lenti vándorokat.

Újra egy nagy hegy lábához értek, mit meredek sziklafalak, hatalmas kőomladékok tettek merésszé és gigantikussá. Mint a Föld hatalmas csontjai. Lent kis patak szaladt. Tábort vertek mellette, aztán tüzifa gyüjtésre siettek szét. Egyszercsak az üzletember kiáltott fel:

   - Jöjjenek gyorsan! - Azok jöttek is gyorsan.

Egy őztetemre bukkant a kövek közt, a sziklafal alatt.

   - Vajon milyen régi lehet? -
 
A kutató reagált:

   - Nézzék! Folyik a vére. Most zuhant le nem rég! -

Hatalmas örömujjongás, majd kissé megbánva azt, megköszönték szegény őzikének a  testfeláldozást, de persze főként a gondviselésnek hálálkodtak.

   - Veled mi lesz Ed? - Kérdezte egyikük.

   - Hm.   Valahogy legyűröm. -

A pilóta rambókésével nekilátott a tetemnek, a többiek folytatták a tüzifaszedést, lényegesen lelkesebben. Majd a kutató kiáltott fel: "Jöjjenek csak!" Oda sereglettek. Egy fiatal almafát találtak, mely koránérett almáktól roskadozott. 

   - Na rád is gondoltak! - Mondta az üzletember.
 
   - Nem is akárhogy! - Tette hozzá a hölgy. És egy jókora szederbokorra mutatott, melyen negyedöklömnyi fekete szedrek csüngtek.

Hatalmas vidámkodó, önfeledt lakomát csaptak, sűlthús sűltalmával, szederdesszertel! (Ed azért maradt a gyümölcsöknél.) Az esti tanítások most is elmaradtak. Csak elpihentek az otthonos, egyszerű létezés pillanataiban, a szelíd vadon karjaiban.

Korán keltek, s elindultak a patak mentén.

Déli pihenő. Megszokottan gyönyörű idő és táj. Minthacsak otthon lettek volna. Azt is hitték. De vajon jól tették? Tényleg otthonunk itt e világ? Tőled is kérdi e kérdés, mi Ed néma ajkáról rebbent el, mélázva bele egy túl távoli valóság kék víziójába. 

Vagy szerinted is nem szettük még eléggé össze valódi önmagunkat ahhoz, hogy bekopogjunk az ajtaján??

Lassan tán haza érnek. Vagyis ahol több idejük és vágyuk lehet. Kissé. Étellel most már kihúzzák, az út jó részét megtették. Ami mondjuk a pilótának volt köszönhető, nélküle eltévedtek volna.

Eljött az aznap estéje. Tűz melletti megpihenés, kellemes csillagos éjszaka.                         

A szerencsétlenség ilyedelmei végleg tovasisteregtek a parazsakon, és barátias, családias kirándulássá szelidűlt. Edre néztek miután kissé, s persze csak nagyon épphogy, kezdett unalmassá válni a semmittevés. Merthogy ha minden jó, akkor is kiderül hogy kimerül. Merthogy a mi örömeink még nem határtalanok! Merthogy ahhoz határtalan örömforrás is kéne! Mint tudjuk. Vagy hisszük, hogy tudjuk. Vagy azt hogy nem, vagy esetleg nem is akarjuk. Csipegessen ki-ki kedve szerint.
   
   - Hm. - Reagált Ed, s e mű, s még jónéhányan ezen űrsugarú körben, e lelkimagányos univerzugban. Majd eképp magyarázott:   
 
   - Van négy féle jámbor emberi megközelítése Istennek. Akik szenvedésből, akik gazdagságra vágyva, akik kiváncsiságból, s akik az igazság után kutatva fordulnk Őhozzá. Őket mind nemes emberi lénynek tartja, de mindegyiknek fel kell emelkednie az örök minőségű hozzáállásra, vagyis a tiszta, viszonzást nem váró, saját önös célt nem kérő, odaadó viszonyra, amely az Ő örömét tekintő tudatot és cselekvést jelenti! Ebből nyílik majd, meglepően gyorsan fejlődve, az örök gyönyör, vagyis a szeretet!   

Bár soknak ezt még elméletben is nehéz felfognia, elhinnie, nekünk valahogy könnyen ment. Ami nagy ajándék, és gigantikus lépcsőfok.

De még csak elmélet! Van még egy-két lépcsőhegy! Vágyat s lelki erőt kell fejlesztenünk, mi tovább visz! Ez az én küzdelmem is épp. Kettő van, kikbe folyton kapaszkodnunk kell/kéne, kiknél menedéket kell/kéne vennünk! Az egyik a mindent átható legfelsőbb és egyben kizárólagos létező, kinél vonzóbb és szeretetre méltóbb nincs: az Istenség Legfelsőbb Személyisége! A rá való állandó emlékezés és figyelem által! 

A másik az a társaság, mely az elöttünk járó, a megérkezett, s az örökből alászálló személyek szövetsége! Kikkel aktív kapcsolatot kell/kéne kiépítenünk, folyton tanúlva tőlük! Hisz ők az örök testvéreink, az eredeti családunk! 

Persze ama lelkek is, kik a múlandóba tévedve vándorolnak, de ők nem tudnak minderről! S ki tudja mikor fognak. 

Ha e kettőhöz megtanulunk nagy tisztelettel és szeretettel ragaszkodni, és a harmadiknak segíteni, gyorsan kihalásznak minket e sötét nemlétóceánból! 

Amelyben hiába tanúlunk meg úszni, nem úszhatjuk meg tetteink súlyát!

  - De hol vannak ilyen személyek? - Kérdezte a hölgy.

  - Ha a szívünk megérik rá, valahogy elvezetődünk, és felismerődnek. Végül mindent Ő tár fel, ad át, de mi is kellünk hozzá. Rá kell vennünk! 

Az egyetlen amivel Isten legyőzhető, s ezt Ő maga mondta, az a tiszta odaadó szeretet!   

Amely először parányi magként ébred fel bennünk, s végül benövi szívünket. Már az első lépésünk sem kerüli el figyelmét és segítő szándékát. Főleg hogy mindig velünk utazik. -

Majd Edem elnémúlt. A többiek is. 
 
A JÁMBOR ASSZONYHOZ

   - Kezdem az örködést! - Mondta a hölgy, s a többiek nyugovóra tértek.

Pár óra múlva azonban Ed felébredt. 

  - Leváltom. - Mondta a hölgynek.

  - Ed! Én, mint már említettem, keresztény hitben nőttem fel, s ma is úgy élek férjemmell, s két cseperedő gyermekemmel. És semmi olyat nem mondott, ami ne lenne a lényege a Jézusi tanításoknak, hisz nyílván egy egységes abszolút tudásról és igszságról van szó. Hogy a részletekben lehetnek eltérések, az nyílván az emberi spekulációnak és csalásnak köszönhető, amit nem is firtatok. Visznont ez az önátadó, szerzetesi meghódolás, az ilyen szintű istenszeretet legtöbbünknek nem megvalósíthtó. Leginkább a családi szeretetben bízva és kapaszkodva tudunk élni.

   - A családos életforma egy alapvető és természetes emberi élethelyzet. 

Ám rajtunk múlik, hogy e ragaszkodást elsüllyedésre, az emberi idő elpazarlására használjuk, vagy felemelkedésre, a legfelsőbb szolgálatára, a Vele való kapcsolat felépítésére! Ez utóbbi tudományát el lehet sajátítani, a tudás útján haladva érthetővé válik majd.

   - Vagyis ha jól értettem meg, az én családom az elsősorban az Övé! S én e megértésben, segíthetem hazajutásukat! 

   - Hát ez volna a lényeg. A részletek majd alakulnak. -

A hölgy könnyebb szívvel tért nyugovóra. 

Ed őrködött tovább kora reggelig. 

A BÁTOR EMBERHEZ

Korán indultak, a Nap nem sütött anyira mint szokott. Vagyis de, csak takarta valami gyűrött kékes nejlon. A meredek sziklás hegy túl széles volt ahhoz hogy megkerűjék, ezért úgy döntöttek felkapaszkodnak rá. Merész vállalkozás volt, igen omlékony, meredek ösvények vezettek át rajta. Azért lassacskán megbírkóztak vele. Délutánra már lefelé ereszkedtek a túloldalán. A pilóta ment elől, a többiek kissé lemaradva utána egysorban. Egyszercsak felkiáltott:

   - Oda nézzenek! - És egy távoli telefonantennára mutatott.

Nagyon megörültek. Az üzletember elő is kapta a telefonját, de egy pillanatra elgondolkodott. Aztán így szólt:

   - Most már a saját lábamon térek vissza! - A többiek egyetértve bólogattak. 

Tovább ereszkedtek. Egy kis sziklaerkélyen megpihentek, megették maradék elemózsiájukat, és a távoli fémcsúfságban gyönyörködtek. 

A kutatóból egy filozófikus gondolat pattant ki:

   - A világ túl érdekes ahhoz, hogy köszönés nélkül elmennyünk mellette. - A többiek egyetértően biccentettek.

A pilóta közőlte, előre megy biztonságos ösvényt keresni. Majd eltűnt. 

Pihengettek, duruzsoltak, s elhitték, hogy mily kedves és nyugalmas, mily szelíd e világ.

Ami igaz is. Csak az egy másik. 

Ment az idő, s nyugtalanság ütötte fel a fejét. Az egyikük jegyezte meg, hogy jól elment ez a Pilóta. Erre aggódva összenéztek, felkapták a holmikat és nekiindúltak. Kiáltozva keresni kezdték ahogy lefelé ereszkedtek. Lejjebb érve a hegyi ösvény sok felé ágazott. Kissé tanakodtak, de nem volt választás szétváltak. Ed egyedűl ment előre az alacsony bozótok közt, aztán hirtelen megtorpant. Egy hatalmas szakadék rejtőzött előtte, alig észrevehető módon. Nem látott le, de volt egy rossz selytelme. Elővett egy inget a hátizsákjából, a bokrokra kötözte, majd oldalt leereszkedett. 

Leérve megpillantotta a pilótát, ki a kövek közt hevert háton. Látszott hogy lezuhant. Odasietett, miközben hangosan kiáltott a többieknek.

A pilóta élt, de nem tudott mozdulni. Edre nézett réműlt arccal. Tekintete kiáltotta, hogy tudja, az ő ideje valószínűleg eljött. 

Itt és most. Nincs alku, se búcsubuli!

Ed odaguggolt hozzá, s bár először bíztatni akarta, hogy megmentik, de jobbnak vélte ha inkább tudásban tartja.

   - Örök lékek vagy! Mindig is voltál s leszel, milliárd halálod volt már, ami bár sosem kellemes, meglehet, most egy újabb anyagi szerkezetet kell elengedned. S mindazt, mi úgyszintén erre ítéltetett. De próbálj a mindent átható legfelsőbb szerető személyre gondolni! Menedéket kérni Tőle, s e balga álmokat elengedni! - Majd megfogta a vállát.

A Pilóta nehézkesen szólalt meg:

   - Igyekszek....de..., de.. Ed! Mindenkinek átadtad az útravalóját! Nekem mit adsz?

   - Mit szeretnél még tudni? 

   - Csak annyit, mit mondtál a medvének? 

   - Hm...Csak annyit: " Vigyen engem, ők még nem hallottak Rólad!" -

A pilóta elmosolyodott, igenlően bólintott kissé, behúnyta szemeit, lélegzett párat, és nem mozdúlt többet. Elhagyta e testet, s e bolygót is.

A többiek hamarosan odaértek. Megrökönyödtek a halott barátjuk láttán, a hölgy sírva fakadt az inget kapva szája elé, a többiek is megkönnyezték. Csak Ed nem. Ő tudta, hogy már nem sok halála lesz, de meglehet, egy sem. S hogy a bölcsek nem keseredhetnek sem élők, sem holtak fölött.

Hát igen. Elcsépelt téma persze, mert csak spekulatív elképzelés még, vagy már megint számunkra. Annyian annyi féle képpen körülírták, de azok csak mesék, önbecsapások, halandzsák, viccek! Köze nincs hozzá! 
Mert csak egyféle halál van: ami majd veled történik!! 

Jódarabig ültek körülötte. Némán gyászolva. Majd kövekből sírt készítettek neki. Ed mondott pár szót a kőhalom mellett, melyben arra kérte őket, ne a testet gyászólják, ahogy a vízben fuldoklónak sem a ruháját mentik ki. Örök lelki testvérükként kívánjanak neki jó utat hazafelé!

Elfogadóan, s elkomolyodva nekiindúltak utólsó útszakaszuknak. Mit még együtt tettek meg.
    
Naplementére érték el a települést. A keresésből visszatérő helikopter is ekkor zúgott el felettük. 

Nem találta őket. 

Mert aligjárt még az ösvény min jöttek.




VÉGE



Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!