Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
amugyorokvagy

A LÉLEK

F.A · 3 hete
10 év telt el az űrszálloda visszaérkezése óta, de az eset a szigorúan titkosított ügyiratok között landolt, a gyermek pedig egy árvaházban, mint ki egy, a földön hagyottak között. Alexnek nevezték el.

Alapvetően nem volt rajta semmi különös. Bár eleinte erősen megfigyelték, végül lassan belefeledkeztek, s úgy vélték, s bizonyos értelemben nem is tévedtek, hogy éppen olyan embergyermek volt mint bármelyik. A családos gyermekek közé járt iskolába, és persze épp ugyanazt az üres, személytelen világot tanították neki mint mindannyiónknak: 'a semmiből véletlenül, de azért aki akar imádkozgasson nyugodtan.'

Egy tanórai eset. A tanár az evolúcióról beszélt. Hosszasan taglalta hogyan alakult ki az élet véletlenszerű mutációval és a körülmények válogató erejével. A szervetlen anyagból egysejtűek lettek, majd az összetettebb vízi, aztán szárazföldi fajokon át kifejlődött a majom-ember. Na ott pecsételődött meg a Föld sorsa. Meg a tied, meg az enyém. Ezt persze nem a tanár fűzte hozzá. Azt viszont igen, hogy vannak olyan, szerinte tudománytalan állítások, miszerint a világ tervezve van, s evolúció nem létezik. Alex jelentkezett, a tanár intett:

 ~ Tanár úr! Halhatnánk a tervezettség elméletéről többet?

 - A tanterv nem engedi, s egyébként a tudósoknak csak kis százaléka ért egyet vele.

 ~ Az imént azt mondta tudománytalan. De ha tudósok állítják...

  - Zárjuk le a témát. A tudósok is csak emberek. -

Alex nem is akadékoskodott tovább. Csendben maradt. A tanár csak folytatta amit bele kellett oltania az ifjú elmékbe, de addigra már mindegy is volt, mert a diákokban nyoma sem maradt a létezésük utáni érdeklődésnek. Nem is volt esélye a tudatébredezésnek, azt még csírájában beléjük fojtották. Na de nem Alexbe! Maga sem értette miféle kételyek és értetlenségek kavarogtak benne. A világot, mit e porszemnyi jelen vetített neki, betegnek, értelmét vesztettnek, és nagyon gyötrelmesnek látta. Olyannak, amilyennek valószínűleg nem kellene lennie.

12 éves volt, s már komoly kérdéseket fogalmazott meg. Minthogy: ha anyagok vagyunk csupán, miért van tudatunk és önnön létezésünk felfogása. Ha pedig ily népszerű vallásokat gyakorolnak az emberek, mért élnek ennyire kiábrándultan és civakodva. De legfőképpen az a talány foglalkoztatta, hogy az emberek nagy részét miért nem foglalkoztatja a létezés talánya. Annak esetlegesen több mint érdekes oka és célja. Hiszen a múlandóból való kijutás lehetősége, a naiv, vagy közhelyes spekulációkon s hiteken messze túlmutatóan aktuális és életbe vágóan fontos ügy! 

16 éves lett.

A suliban nap mint nap tapasztalta az emberiség eltorzulásait mi már az új generációkban is megmutatkozott. A diákok értékrendje az anyagi csillogás, a test külleme, a drog és a primitív szexualitás körül forgott. Mindemellett rendkívül erőszakossá is kezdtek válni. A média, vagy a társadalmi konfliktusok, esetleg a magukkal hozott természet, netán valami természetfeletti gonoszság hatására, ki tudja. Alex úgy vélekedett, ez így mind együttvéve, mit csak úgy nevezett: a kor szelleme. Ez itt a homo-tébolyult kora, ahol a viszály és a háború az úr. 

A diákoknál alapvető szokás volt hogy a fiatalabbakat vagy gyengébbeket terrorizálták, az érzékenyebbeket kirekesztették, kigúnyolták. Ám történt egy szélsőséges eset is. A suli néhány tanterme későig nyitva állt tanulás céljából, főként mert sok volt az intézeti és kollégista diák. Egy tanár volt megbízva a felügyelet céljából. Alex inkább a közeli parkba járt tanulni és elmélkedni. Egy borúsabb, szelesebb napon azonban a tantermet választotta. A suli meglehetősen üres volt. A nyitott termek mentén sétált, melyek némán tátongtak. Az utolsóhoz ment. Ahogy belépett rettentő dolog tárult a szeme elé. Négy fiú egy lányt vetkőztetett erőszakkal, száját rongydarabbal befogva, egy padra szorítva. Épp meg akarták erőszakolni. Alex tudatát rettentő harag árasztotta el, olyan erővel és izzással, amit még sosem tapasztalt. Úgy érezte azonnal darabokra tudná tépné őket! De valami nagyon józan és tisztán látó értelem rántotta egyensúlyba, s látta, hogy e diákok a kor szellemének bábjaiként nem is tudják mit tesznek valójában, hogy milyen pokoli jövőt hoznak létre maguknak és másoknak. Mennydörgő hangon rájuk üvöltött: " abbahagyni! " Azok megijedtek, és azonnal elengedték a lányt aki gyorsan a földre kuporodott zokogva. A fiúk azonban nem akarták annyiban hagyni, ráförmedtek Alexre, hogy takarodjon onnan. De ő erélyesen feléjük lépdelt. Az egyik odalépett, és tiszta erővel mellkason ütötte. Ám mintha egy mozdíthatatlan szikla tömbbe ütött volna! Keze fájdalmától és az ijedségtől felkiáltott, és a többiek is visszahőköltek meglepődve. A kezét fogó fiú Alex szemébe nézett riadtan, kinek tekintete különös volt és egész elméjébe hasítva, tudata mélyére hatolt. A fiú megértette tettének súlyát, szándéka ocsmányságát, a jövőben okozott traumák visszacsinálhatatlan következményét. Mélységesen elszégyellte magát. A másik háromra is ugyan ilyen perzselően nézett. Mindhárman elszaladtak. Felsegítette a lányt, megnyugtatta, s kérte jelezze az esetet a tanároknak. Az összeszedegette magát, s azt válaszolva, hogy annak úgy sem lenne értelme. Megköszönte és kiábrándult arckifejezéssel elsétált.

Alexben ez az eset kimozdított valamit. Úgy érezte sokkal intenzívebben kell kutatnia valami sokkal konkrétabb igazságot, mert ez az emberiség rettentő nagy bajban van!

Másnap valahogy egy nagy, régi templom felé vitték töprengő léptei. Megállt, s nézni kezdte. Úgy érezte be kellene mennie. Nyitva volt. Belépett hát a hűvös és homályos csarnokba, mely évszázados leheletével hiába sóhajtozott hívei után. Csak e léptek kopogtak visszhangozva. A díszes oltármindenség, vagy mindenségoltár, bóbiskoló tekintetével, álmos gyertyáival szemben leült a megfáradt öreg padra. Miérteket morzsolgatva elméjében, főként ama értetlenséget szemlélte, mely ekkora s ily épületeket emel valakinek valamiért. Egyszercsak egy idős atya sétált oda hozzá, köszöntötte s helyet kérve leült mellé. Empatikus kedves kisugárzása volt, s elhivatottsága lágyan zengett hangjában. 

 ~ Alex vagyok.

 - Péter atya. Látom rajtad, hogy súlyok nyomasztanak, s úgy tűnsz, mint aki nem új kocsiért vagy futball győzelemért jött fohászkodni. 

 ~ Valóban. Kérdéseim egy mélyebb valóban gyökereznek. De megfogalmazni sem tudom őket.

 - Pedig az emberré válás első lépése az igazságot kereső kérdések mindenek fölé helyezése!

 ~ Mondja meg hát nekem ön, mint egyvalaki a sok közül, mint létező, érző személy, ki ily szolgálatot vállalva igyekszik! Miért ilyen nagy, miért ilyen áthidalhatatlan, miért ilyen nyomorúságos a szakadék köztünk, és az állítólagos Isten között?

 - Egyetlen egy dolog van amiben mindenek felett hiszek, de ezt nem mondhatom ki hivatásos papként. Ezt csak neked mondom el!
Mi emberek, beleértve az összes egyházat, mindenféle látókat, tudósokat és misztikus látomásokat megélt embereket! Semmit de semmit nem tudunk Isten valóságáról! Sem emberi képesség, sem vallások elképzelési nem tudják megközelíteni Őt!

 ~ Tehát megismerhetetlen és elérhetetlen?!

 - Azt a legkevésbé sem mondtam! Csak azt, hogy a közelében sem járunk! És beszélhetünk-e bármilyen igazságról az Isten-kérdés tisztázása nélkül?

A pap elnémult és tova sétált. Alexet megihlették e szavak, s elismeréssel gondolt az atya bölcsességére. Elindult, ki a templomból, s el egy olyan úton, ahol nincs többé körbe-körbe bolyongás, és visszaalvás a nemlét e tudatot emésztő anyagába! A mindegymiértekbe és a mindegyholvagyokba!

A nevelőotthonban egyébként békés és családias volt a légkör. Felvették egy film-művészeti főiskolába ahol film rendezést tanult. Maga sem tudta pont miért vonzódik ehhez a szakmához, de abban biztos volt, hogy egyszer nagyon sok mondanivalója lesz az emberiség számára! 

18. életévét betöltve, s hivatalosan is felnőtté válva kitűnő tanulmányi eredményeket tudhatott magáénak. Az igazság keresés lázát valamelyest lehűtötte a sok feladat és gyakorlat, s nem kevésbé az ifjú diák hölgyek élettel teli kacajai, s kacérral teli életjátékai. Természetes hogy felmerült benne a párkeresés vágya, amiben természetesen egyre inkább elmerült.

20 éves korára sikerült egy kis lakást bérelnie, és jó állást kapott segéd rendezőként egy művész filmeket gyártó stúdiónál, mely elég sikeres volt. 

Egy nap operába ment. Talán inspirálódni szeretett volna. Vivaldi négy évszak című művére készült, kortárs balett előadást mutattak be. 

A nézők elhalkultak. A fény csendesült, s felpezsdültek a közkedvelt szimfonikus dallamok. A táncnyelven megfogalmazott gondolatok azonnal érthetővé tették a mű mondanivalóját. A négy évszak kronológiája az emberi élet ciklusait és elmúlását festette meg, az életmozzanatokat pedig a tánc mesélte el. Pillázó mozdulatai közt félreérthetetlenül, a röpkeség üzenetével! 

A tavasz gyermeki játékmennyország kalandjai bizseregtek, amikor Alex megpillantott, a mellette lévő három üres szék után egy különösen vonzó fiatal hölgyet, ki mosolyogva, csillogó szemsarokkal élte bele magát az előadásba. Alex azonnal és megmagyarázást nem igénylő módon, beleszeretett! Számára ő lett az előadás. A lány hamar észrevette, és őt sem hagyta hidegen, hogy valaki hirtelen így beleszeretett. Majd bátran döntött, s mosolyogva visszanézett, de azért szakszerűen szégyenlősen.

És már trillázott is a perzselő vágyu nyár! A beteljesedett szerelem és családalapítás ideje! Azonnal összehangolódtak, s kézakézben szaladt velük az idő. Ölelések, vágyódó egymásra várások, mámoros találkozások. Az élet zápora táncolt mosolyukon, a Nap ragyogása szökkent könnyeiken. Majd a nagy öreg templom kapuján kilépett az ifjú pár. 

Érett s húsos lombok, zamatos dallamai díszletezték a kora őszi jeleneteket. A fiatal gyönyörű asszony áldott hassal várta midig hazasiető párját. Majd a piciny, jó helyre pottyant gyermek az édesapját. Az ég nyugodtabb színekre, az ősz kimértebb ritmusra váltott. De a fák bársonytarka leveleiben már két kicsiny gyermek szaladt vidáman, kik számára mindez tavasz volt. Középkorú szüleik kézen fogva sétáltak mellettük.

A december mély, de magasztos, fagyosan simogató, kandalló mellé nyugtató hegedűmeséi két embert figyeltek halkan, lesütött, melankolikus tekintettel. Az egyikük haja már ezüstös volt. Majd a hó az ablakon felragyogott, és az asszony is:

 - Megjöttek! 

Az ajtóhoz sietett, és két ifjú gyermeke párjaikkal lépett be, mosollyal, borokkal, ünnepre készülve. S újra táncra perdült az idő. 

Alex elégedett, de már belülre rejtett mosollyal nézett ki az ablakon, poharát tartva rezgő kezében, majd a félhomályból visszalépve az otthonfényre, hószínü hajjal botja után nyúlt. A szél fuvolája lassú elmúlást dúdolt. Drága párja kinek szépsége már belülre költözött, s kinek haját festék nem volt már mitől rejtse, remegős hangján örömmel újságolja, hogy a hónap végén itt lesz mind a három unokája, s hogy ő már csak azt várja.

Szívet szorító, irgalmat nem ismerő, komor dallamán teljesedett ki a tél.

A lány még mosolygott, de mikor maga mellé nézett, a fiú székét üresen látta. Ifjúi szerelme, bájos arcára fagyott. Majd véget ért a színjáték!

Alex sietve távozott az operából. Zaklatott szívét kitépte onnan. Tudta, hogy reá más út vár, ezúttal!

KIRÁNDULÁS A TUDAT TÁJAIN

Egyhangú, csönd vakolta falait bámulta magányos szobájában. Mely inkább cellának tűnt, elmerácsok között sínylődő, délibáb ízű, börtön koszttal etetett, lassú kiéhezésnek.

Másnap komoly túrafelszerelést terített az ágyra. Olyat, mint amit azok szoktak, akik nem viccelnek, amikor olyan helyekre mennek aminek felese tréfa. Poént nem ismerő arccal szemlélte a vaskos mínuszokra tervezett drága játékszereket. S hogy valóban nem kabaréjelenetre készűlt az is bizonyította, hogy nem sokkal mindez után egy tibeti repülőtéren landolt. Majd hamarosan a Himalája előtt állva meredt a hegycsúcsok súlyos látványára. Jó, azért egy-egy elbizonytalanodott fejvakarás előfordult, de azért belevágott. 

 ~ Itt vagyok hát előtted szent hegység! Hegységek királya! A megvilágosodás reményével borulok lábadhoz, de tudnod kell, hogy én még a kérdéseket sem leltem meg, miket fel kell tennem ahhoz, hogy válaszokra lelhessek!

Fejet bólintott a fenséges ormok előtt, majd elindult feléjük. 

Ismeretlen történelmű ösvényeken kaptatva felfelé, mintha érezte volna a hegyek transzcendentális suttogását. Mintha a tudat mélyére hatoló imákat súgtak volna, melyeket egy érthetetlen végtelen ütemére zengtek, és sugároztak messzire, az univerzum határán túlra. És tudta, vagy nagyon hitte hogy tudta, hogy hívják őt. Hogy szívesen fogadják, hogy ezért állnak ők itt égbenyúló összetett kezeikkel. Azért, hogy hazainduló vándoroknak mutassanak jó irányt, és segítsenek búcsút venni a megannyi megunt anyagi vágytól. Lepucolni a számlálhatatlan életek ólmos, nehéz, szívre rakódott porát.

Alex nem azért jött hogy emberi zászlókat aggasson e szent és őszinte tiszteletet érdemlő hegyek csúcsára. Nem büszkén taposni fejükre, hogy: ' íme legyőztelek, nagyobb vagyok nálad! ' Csak parányi eltévedt lélekgyermekként megpihenni biztonságos ölén. Megfrissíteni e törékeny földtestet mennyekből alászökő vizeivel. Megtisztítani ez elmét és értelmet tanító súgásaival. S megolvasztani e szívet napsütötte köveire fektetve. Így telepedett le egy lankás fennsíkon, nagy sziklás hegylábhoz közel, hol gleccser patakok csilingeltek.

Három nap telt el. Senkivel nem találkozott, bár ezt így is tervezte. Eleve elhagyatott helyet keresett. Sétálgatott, gyönyörködött, s egyre boldogabb volt. Pusztán attól, hogy egyre jobban érezte, hogy tényleg van. 

Tíz napot tervezett, s csak nagyobb sétákat tett tábora körül. A nappalok kellemesek voltak, de az éjszakák igen fagyosak. Néha mélységesen hideg, de mégis csodálatos szél fújt. Olyan mintha a létezés valamiféle feneketlen és faltalan völgyéből áramolna, melyben oly parányi, rezgő és elsodródott szirmok vagyunk. De mégis otthon! Csak valahol a szélén. Valahogy elkóborolva.

Úgy öt nap telt el, mikor egy reggel felkapaszkodott egy magaslatra, melyről messzire el lehetett látni a meditatív hangulatú hullámzó tájon. Ám települést, vagy emberi tábort nem észlelt semerre. Csak ült ott órákig, s már a civilizáció álomképei is tova homályosultak. A jelent szemlélte, mi egyre lassult. Majd egyszer csak leült mellé, múlandó karavánját ő is hátrahagyva. Valamit mintha mondani akarna, de mosolyogva hallgat, kíváncsian mikor jön rá. Alex kissé felocsúdó tekintettel, lassan feléje fordul, és igenlő fejbiccentéssel jelzi, azt hiszi már érti. 

 ~ Nem vagyok ember. Sem lény sem élőlény egyede. Beszélő biorobot pláne nem! Ezek tudatlan állapotok visszaélésbe tévedt, csalásba gabalyodott ötletei csupán. 

Személy vagyok! Személyek vagyunk! Se több se kevesebb! Csak örökek a múlandóban! Személyek az anyag valós álmot formáló időhullámaiban, a lét e furcsa tengerén, messze a parttól! Ahol gyanúsan szándékos az ismeretlenség, az eltévedés, és annak dacos önvígasztalása.

Aztán mire a Nap aranynarancsos szerzetesi lepleit, öreg szent barátai vállára segítette, a jelen dereka is csak elgémberedett, és búcsút intett. Alex visszaereszkedett, és lepihent.

Különösen kellemes éj ébresztette fel, s incselkedően hívta ki sátrából. A káprázatosan fénylő, szinte megérinthető, csillaggyöngy milliárdok felé mutatott. Nézd! Alex csak ámult. Egyszerűen a puszta tény, hogy ott van e végtelen térvalójáték, s hogy itt heverve benne mutatom, hogy nézd! Nézd! Látod mily kalandos és reményt keltő érzés, ahogy mindenfelé árad a minden, pusztán azért mert van! 

Majd mosolya elnémult. Aztán elfakult, s eltűnt a mosoly. Mert rájött, hogy nincs kinek megmutatni. Hogy csak magának vetíti, önmagának dicséri e megannyi felfedezett csodát. Hirtelen megértette, hogy e hegyek is csak társas magányukban ugyanezért jöttek ide, s várnak szerzetesi évmilliók áhitatában. A szél is csak ezt hümmögi, a tér is csak ezt kérdezi, s a jelen se faggat másról amióta csak folyton elmúlik: 

Kinek mondod el, hogy vagy?!

Másnap csomagolt s haza indult. Óvatos lelkesedéssel, nagy zsákjával bandukolt a kőmezőn, s megvilágosodott kérdései, nektárt eresztő lótuszvirágként nyíladoztak szíve kiolvadó talajának tócsáiban. Mert dicsőségesen sikeresnek érezte az utat, s kimért higgadtsággal szemlélte, a még nagyobb előtte állót. Mélységes hálával búcsúzott a tanító hegyektől.

Ők a távolból még odakacsintottak egyet havas palástjuk alól Alexnek, ki nyugatias lendülettel új talányok felé fordult. Már a gépen ült mikor azok mondatokká értek értelmében.

 ~ De a szerelem, az emberi társ, a család! Mégsem hozzák el a végső válaszok otthonát! Csak elhervadó vágyvirágok, semmiben gyökeredző bokrokon. S hullanak vissza sötét kuszamélyükre. Elhervadnak az idő emésztésében, szétszakadoznak a fizikai tér viharaiban. Az elmék pedig sokszor még mindezek előtt kifulladnak, és kiszárítják azokat. Végül senki sem találja meg tényleges önmagát, se társát e virágjelmezek alatt, ezekben a művágyak rendezte szappanbuborékoperákban!

Mi és színész kollégáink csak kérdezők lehetünk! Se a válasz adók se a válasz nem mi vagyunk! Ez bizonyos! -

Hazaért. Egyenlőre ennyi. Elmerült a stúdió munkákban. 

A MEGBÍZÁS

A stábot felkereste egy természetvédő szervezet, hogy készítsenek filmet az állati fajok pusztulása témájában. Nem volt konkrét elképzelésük, de finanszírozták. A csapatra bízták a többit. A rendező nem érezte magáénak a megbízást, ezért Alexnek adta mint önálló lehetőséget. Neki tetszett a feladat, s úgy vélte kötelessége is egyben. Nekivágott hát a téma gyűjtésnek. Blogok és dokumentumfilmek közt nézelődött.

Egyhangúan kattintgatott, majd megnézett néhány kutyás és macskás videót, e házikedvencek meglepően intelligens mutatványairól. Nem várt módon ez hozta meg számára az ihlet szikráját. Ugyanis rendkívüli kulcskérdésekbe botlott, melyek csúnyán be vannak söpörve civilizációnk igen mocskos szőnyege alá, már évezredek óta! 

Ami élni akar, enni, lakni, párosodni, utódot gondozni, s nem akar félni, fájdalmat érezni, meghalni, de szívesen ismerkedik, játszik, és szeret, az csak személy lehet! Az nem mi, hanem ki! Ő valaki! Tudata s öntudata van, saját egyéni személyisége! Mindegy milyen a teste! Mindegy milyen gépezetbe kénytelen utazni. Léte végtelen értéke, és személyének ténye nem cáfolható és nem pótolható való! Mindez bizonyos! És bizonyos, hogy az emberi lény hivatott arra, hogy mindezt megértse, megvédje, és tökéjére emelje! Ez az alapja élő bolygónk védelmének! Aki él az személy, és egy igazi demokráciában mindkinek jár a lehetőség, a maximális jogi, szociális és lelki menedékre!

E megértés persze gyökeres társadalmi átalakulást követel, de vagy erre, vagy itt a vége számunkra mindennek!

Alex belelendült a feladatba. Először azt kereste milyen tudományos kutatások vannak az állati intelligencia terén. Azon kívül, hogy nyilvánvaló okok miatt félredugdosott téma. Nem sokan tudnának szembenézni azzal, hogy személyes társainkat, lelki testvéreink testét mészároljuk vágóhidakon! Hogy pokoli szenvedéseket okozva nekik, koncentrációs táborokba tartjuk őket, erőszakkal kitépve testeikből, izomszöveteiket ledarálva saját belükbe töltjük, csak azért, hogy a nyelv e kicsinyes élvezetébe merüljünk! Hiszen nélkülük is lenne mit ennünk bőven! Sőt, az a termőföld amely eltart egy húsevőt, eltartana húsz vegetáriánust! Ám ha az állatok ugyanolyan öntudatos személyiségek mint mi, csupán az intelligenciájuk le van korlátozva, valamilyen felsőbb törvények által, akkor mi nem is egyszerűen húsevők vagyunk, hanem tulajdonképpen kannibálok! Sajnos meglehet, hogy ez rendkívül bűnös cselekedet! 

Alex ezeken morfondírozott, miközben számos olyan kutatási bizonyítékot talált mely szerint az állatoknak is éppen olyan érzelemvilága van mint nekünk. És a vágóhídi állatok nagyrésze, pont a legfejlettebb intelligenciájú fajok közül való! Mindez persze hatalmas társadalmi kihívás! De egykor a rabszolgaság is az volt, s egykor a nőket sem tartották másként s többnek az állatoknál! Nyilván belenőttünk egy adott helyzetbe. Táplálkozásunk, evési élvezeteink, gazdasági rendszereink a húsfogyasztásra épülnek igen nagy mértékben! Sokan ma e súlyos tényeket még elméletben sem tudnák elfogadni. Pusztán pszichikailag vagy értékrendileg, vagy értelmileg nem képesek rá. Nem is arról van szó, hogy egymásnak kell esni emiatt. Volt és van elég véres konfliktus enélkül is. Itt történelmi léptékű, generációs mozgású változásokról van szó! De ily módon viszont sorsdöntően sürgős! Ha valaki ragaszkodik a húsevéshez, s nem tud átállni a teljes értékű növényi és tejalapú étrendre, attól még őszintén felismerheti hogy az állatok személyek, és leölésük jogtalan kegyetlenség! Ha beismerjük a hibáinkat, betegségeinket, az hatalmas lépés egy egészséges, boldog, békés jövő felé. Ha valaki húsállat tartásból él, még mindig javíthat a tartásukon, legalább éltükben megadhatja nekik azt a tiszteletet ami egy személynek jár, és a megölésük fájdalmát és félelmét is minimalizálhatja. Valamint munkálkodhat azon, hogyan lehet a hústermelést kiváltani a gazdasági rendszerből! És azt se feledjük, hogy a világról s a létezésről mitse tudunk. A tudomány a világvallások és a politika, csupán adott vágyainkat kihasználva, saját hatalmi vágyaikat építik, ezért jobb s bölcsebb nem hinni azt, hogy némi ima, vagy a halálunk majd feloldoz minket felelősségeink alól! Mert ez igencsak veszélyes zsákbamacska! Jobb inkább az őszinte, fokozatos, békés de erős szívű változás! 

Alex ezeket szerette volna megfogalmazni filmjében. Viszont ehhez még egy kulcsfontosságú téma és ismeretanyag körbejárása hiányzott: lélek vagy nem lélek!? Ugyanis ettől függ lenni, vagy nem lenni! 

Ezen a ponton voltaképp megérkezett az emberiség egyik legnagyobb és legfőbb kérdéséig, a tudat forrásának kérdéséig! E talány kivétel nélkül mindenkit érint, a lehető legsúlyosabb és legsorsfordítóbb módon! Na de aztán e téma körül van bolyongás rendesen! Egyetemi professzorok, különféle felekezetek szónokai, ezoterikus spekulánsok megannyi előadása, okfejtése, biztosnak vélt, vélhetően bizonyíthatatlan meggyőződések sokfélesége! Tele ellentmondásokkal, egymást cáfoló állításokkal. Alex homlokmaró gondolatok zavaros folyamán gondolázva, ködös párában fürkészte az igazság pirkadni nem akaró, még erősen rejtőző fénymorzsáit. S csak sodródott tétován és tehetetlenül. Merre találjon nyomvonalat az, ki a tényleges tényeket, tényleg meg kívánja találni, legyenek bár kívánatosak avagy kínosak az elme termelte vágyak számára!? 

Ezzel mind a filmkészítés mind saját életútja megakadt. Olyan átláthatatlan, áthatólhatatlan erdőben találta magát, amelyben semerre nem lelt biztos ösvényt. Elméletek, spekulációk, ötletek, egyéni és csoportosult képzetek, melyek igazságot megtapasztalni nem képesek!

A MÚLT TITKA

Elment látogatóba az otthonba. Vitt két jókora szatyor édességet az ifjú, szülőtlen sorsúaknak. Ahogy a kedves idős nevelőnővel beszélgetett feltűnt neki hogy az asszony kissé zavarban érzi magát. Rákérdezett. Ő nehézkesen elmondta, hogy kereste valaki. Egy ősz, szakállas idősebb úr, valami professzor. 

 ~ Ki lehetett?

 - Nem tudom, csak azt, hogy valaki, egy elrejtett, eltitkolt múltból.

 ~ Akkor talán beszélnem kéne vele. Nem hagyott elérhetőséget?

 - Nem.

Búcsút vett a gondozóhölgytől és kisétált az intézményből. Gyalogszerrel indult el a járdán. Ám szemsarka megakadt egy túlelegáns túlfekete autón! 

Baktatott. Ahogy óvatosan néha néha  hátrafelé pillantgatott, rájött, hogy az autó lassan követi. Pár száz méteren kersztül átmorfondírozta a dolgot, majd az autó elé toppant. Az megállt, és szélvédője leereszkedett. Egy mosolygós tudósküllemü idős úr nézett ki rajta, bemutatkozott, s kérte szálljon be. Alex beült, és tova gördültek.

Az autó egy közeli parkolóban állt meg. Az úr elmondta miért kereste fel:

 - Én az apád munkatársa s egyben jóbarátja voltam. Ő egy rendkívüli ember volt, aki olyat ért el, s értett meg, amit nem sokan e bolygón. Valójában ismered, mert filozófiai kutatásai közismertek, és oktatottak a bölcsészkaron, melynek úgy hiszem te is hallgatója voltál. Nem követtem nyomon az életedet, csupán sejtem természeted, szellemi örökséged kapcsán.

 ~ Igen. Tényleg azt választottam plusz tantárgynak. -

Az úr csak mosolyogva bólintott, s folytatta:

 - Úgy hívták: Dr. Volf A. Krisz! 

 ~ Ő volt az apám!??

 - Úgy bizony. És nem űrtragédiában halt meg édesanyáddal együtt, ahogy oktatják! Igazából eltávozását nem is tudjuk biztosan halálnak nevezni. A tudomány számára teljességgel felfoghatatlan ami történt. 

Egy egyedülálló űrhajót hoztunk létre, mely minden eddigi emberi technológiát felülmúlt. A jármű hatalmas távú és idejű űrutazásra volt képes. Úgy terveztük 8 esztendeig fog keringeni a Föld körül, míg teszteljük. Apád volt a személyzeti projektvezető. Szerette volna elsőként kipróbálni, méghozzá ifjúkori szerelmével. Ám baleset történt. Egy robbanás következtében kilökődtek az űrbe, olyan sebességgel, hogy nem tudtuk visszahozni őket. Fél év múlva az audió-vizuális kapcsolat megszakadt velük. Aztán rá két évvel megmagyarázhatatlan módon eltűntek minden műszer elől. Majd újabb két évre rá, egyszer csak megjelent a hajó a Föld közelében. Krisz nem reagált és a kamerákat is kikapcsolta. A hajó leereszkedett a NASA repterén. A szüleid azonban nem voltak rajta. Csak egy csecsemő! Te! Az eset rejtélyessége miatt a kormány teljes információ zárlatot rendelt el. Betartottuk.

Apád azonban még a leszállás előtt küldött nekem egy titkos üzenetet, amelyben sokmindent elmondott. Számomra nem felfogható dolgokról mesélt, de hittem neki, mert egyedülálló elmének ismertem. Az üzenet azonban nem nekem szólt elsősorban. Megkért, ha betöltöd a 24. életévedet, adjam át neked. Még azt is megjósolta, hogy egy állami intézetben akadok majd a nyomodra, és Alexnek fognak hívni.

Tehát ezért kerestelek fel. Tessék a pendrive.

Alex magához vette. Nem sok mindent tudott hozzátenni, oly annyira le volt döbbenve.

Elköszönt a professzortól, kiszállt az autóból, ő pedig elhajtott.

Hazasietett és behelyezte az adathordozót a laptopba. Fontos megértéseket várón, izgatott figyelemmel hallgatta.

A hangszóróból apja, Krisz hangjai zendültek fel:

 " - Hat hónapja száguldunk a semmiben. Én sosem hittem a semmiben. Megértettem, hogy olyan nincs, most mégis úgy érzem abban létezek, benne hajózok sehová. Mintha életem csak egy hóbortos álom volna, egy kósza ötlet, egy felvetés. Mely mégsem az igazi, mégsem kéne erőltetni, kezdetleges fércmű, majd máskor, máshogy, másvalaki lesz végtelen értelemmel érdemes egy igazibb létre. 

Jí úgy tűnik végleg elzárkózott előlem. Elrejtőzött a gépet hermetikusan kettéválasztó acélfal mögé. A balesetért közvetetten én is felelős vagyok, s ezt nem bocsájtotta meg nekem. A robbanás óta nincs vele kontaktusom. Tőle nem várhatok segítséget, s amúgy is, két eltévedt szerencsétlen együtt is csak két eltévedt szerencsétlen. Legfeljebb kissé meg tudnak feledkezni elárvult helyzetükről. Ami nem is biztos, hogy oly bölcs megoldás. 

Aztán felpofoztam magamat, és elővettem régen félrerakott felismeréseimet, miszerint a semmi víziója ama tévedésünk szülötte, mellyel rendkívül rossz irányba haladunk. Az élet tökéletességét, a személyes létezés lényegének hátat fordítva, az azon túliba igyekezve keressük, naná hogy élve temetjük el boldogságra teremtetett önvalónkat. Úgyhogy száznyolcvan fokos fordulatot véve értelmemmel, figyelmét sejtve a világmindenségnek, a segítségét kértem: 

' Senki vagyok nélküled! Mit is tudhatok, mit nem te mondasz el?! Mit is érthetek, mit szívemben nem te gyújtasz fel?! '

Bementem a könyvtárszobába, mert tetettem be egy kis polcot, különleges könyvekkel, melyekre tudtam hogy egyszer nagy szükségem lesz. Sosem néztem meg őket. Nem tudtam miket raktak oda. De ekkor megéreztem, hogy valaki más is belenyúlt az elrendezésbe. Ahogy odaértem, szemem rátapadt egy piros könyvre. Ezután mindent megértettem. A teljes abszolút igazság lényege feltárult, s szinte kézzel foghatóvá vált számomra! Láthatatlan illuzórikus ajtók pattantak szét előttem. Még a sötét űr is ragyogott. 

Nem voltunk már egyedül! Aztán Jí is ugyanígy felébredt, kinyitotta az ajtót, s én abban a pillanatban már tudtam, hogy megérkeztünk. Már csak mosollyal teli, örök napfényen pihenő, sétáló, táncoló kiránduláson vagyunk. Majd egy évre rá, mindez teljességgel be is bizonyosodott. Abban a végtelen megtiszteltetésben volt szerencsénk, hogy hajónkkal beléphettünk az örök univerzumba! Kék volt s ragyogó fényű. Szívünk mintha szanaszét akart volna olvadni a gyönyörtől. Éreztük hogy haza érkeztünk. Hogy innen származunk, innen jöttünk el, sok-sok milliárdnyi élettel ezelőtt, mely akkorra, csupán pár percnyi ostobasággá zsugorodott össze.

De nem maradhattunk ott, nem léphettünk az örök bolygókra. Vissza kellett jönnünk, többek között azért, hogy téged elvigyünk a Földre. Te egy rendkívül fejlett szintre jutott lélek vagy, aki megrekedt a két világ között. Meg kell találnod további fejlődésed, s egyben elvégezned a rád bízott szolgálatot, mely ki fog rajzolódni előtted. Az első állomásod a könyv lesz, amelyhez saját igyekezeted megértései fognak elvezetni. Így tudod majd tényleg kinyitni. Minden létező léleknek, magának kell megtennie haza vezető, örök súlyú lépteit, egy közös úton, ám egy saját  ösvényen!
Átadom azonban az irány kulcsát! Azt a legfelsőbb emberi filozófiai tételt, amely az egész civilizációnak megmutathatja a kiút irányát! Persze félre kell tudni tenni az önző, kéjbe fulló, visszaélő mentalitást, hogy tényleg feltáruljon!
Íme az abszolút tétele, használd sikeresen, s egyen búcsúzok, mert már tudom, anyád és én nem fogunk megérkezni a Földre.

Az abszolút tétel:

Mivel minden származik valamiből, a létrehozó oksági-láncolat eljuthat a legfelsőbb és legvégsőbb okhoz és forráshoz, amelynek nincs más, rajta kívüli oka!

Ez esetben e létező a legmagasabb rendű és legfelsőbb valóság! Biztosan egyetlen, mert ha több volna, együtt magasabb valóságot képeznének, így megint az egyhez jutnánk. A legfelsőbb ok és létező számára nincs semmilyen feltétel! Neki akadályt, határt, korlátot meghatározó tényező, törvény vagy okság nem létezhet! Ezért bizonyos, hogy létezik egy olyan legfelsőbb létező, mely abszolút korlátlan, végtelen módon! Olyan fő szempontokból például mint: energia, képesség, hatalom, tökéletesség és tudás! Mindennek a végső forrása, s minden más tőle függ, belőle és benne van! Ő mégis teljesen független! Egyidejűleg azonos és különböző is a mindenséggel!

Valós kiterjedései és tevékenységei, valamint az általa létező világmindenségről szóló információk, egy számunkra új, de örök érvényű tudományrendszer ismeretanyaga! 

Megközelítésének főkulcsa: legfelsőbb és egyben határtalan tudata!

Jó utat! "

Alex nem gyengén megszeppenve, homlokgyűrögetős gondolatokba mélyedve, nemigen tudta mit is kezdjen ezen információkkal. Annyi biztos volt számára, hogy mindezt nagyon meg kell értenie.

A NEHÉZ ÚT

A stúdió parkjában kettesben beszélgetett egy idősebb színésszel, aki egy meglehetősen művelt, de igen vallás kritikus és ateista úriember volt. Ám nem megrögzött materialista! Ateizmus, materializmus, objektivitás és racionalitás, összemosott fogalmak, holott akár gyökeresen ellentétesek is lehetnek egymással! E dialógus erre mutat rá:

 ~ Tiszteletem Győző úr!

 - Úgyszintén Alex kolléga. Mi újság, hogy halad a filmmel?

 ~ Nem igazán. Kissé megrekedtem. Győző! Hisz maga Istenben?

 - Hát ez a vallási bohóckodás, szentimentális tudatlanság, és intelligenciát nélkülöző fanatizmus, rendkívül irritáló és taszító számomra! És nem az egyszerű emberek kapaszkodóját kritizálom ezzel, csak a puszta tényt!

 ~ Ezt megértem! De nem ez volt a kérdés.

 - Igen tudom. A válaszom: nem! Én ateista vagyok. Persze ha valamit megtagadok, letagadok, azzal aláírom, hogy valahogy mégis hiszek benne, hiszen ha tényleg nem érintene meg a kérdés, nem is foglalkoznék vele! Ezt elismerem, de akkor is úgy gondolom, hogy nincs senki legfelül e világmindenségben! Legalább is így vélem, míg nem győződök meg másról!

 ~ Hm. Bevallom engem is kételyek gyötörnek azt illetően, hogy tényleg létezik-e Isten! Ez a rengeteg borzalom, értelmetlen küzdelem, s még ha mi hibázunk is, ha esetleg jogos a kín, egy határtalan hatalom és szeretet, vajon engedné mindezt? Akár hogyan is, ez egy komoly érv! De az is tény, hogy oly sokmindent nem tudok, hogy nem ítélhetem meg, s nem dönthetem el mi lehet igazságos az igazságban, s mi lehet tökéletes a tökéletesben. Jelenleg azonban nem tudom kiben és hogyan higgyek!

 - Megértem! Viszont mindez nem jelenti azt, hogy a haragvó és pusztító gonosz mentalitásnak utat engedek magamban! Hiszek a buddhista jellegű tanokban, miszerint örök lelkek vagyunk, és döntéseink, tetteink szerint vándorolunk testeken át. S hogy létezik egy szenvedésmentes boldog végállomás, mely felé az élet tisztelete, s az önzetlen viszonyulás vezet! Ebben hiszek, ezt elfogadom!

 ~ Ezzel én kell hogy egyetértsek! Úgy tűnik van az ateizmusnak is tisztább, fejlődőképes szemszöge. S talán ha nem állunk meg itt, ha tovább keressük a teljeset, vajon hová juthatunk, s egyáltalán merre induljunk!?

 - Ezek nehéz kérdések. De ha megértjük azt amit csak egy szándékosan vak ember nem lát, hogy egyéni személyünk nem lehet az anyagi elemek terméke, akkor talán az irány megvan. Ott lehet hogy találsz ösvényt.

 ~ Vagyis a személyes létezés, az öntudat, a tiszta kapcsolatok, a létezés végtelen csodájának felismerése és értékelése, hálája és megbecsülése egy örökkévalóságon át, lehet egy abszolút értelem és tudás alapja!? Vagy része, esetleg lényege!?

 - Hát ezek nem semmi gondolatok, így itt e padon pöfékelő parányi pillanatokban!

 ~ Lehet ajándék fénymorzsák melyeket észre sem veszek igazán?

 - Az bizony meglehet. És ha hozzávesszük ama kérdésességet, hogy noha magasabb rendű létezők vagyunk mint a testünket alkotó tudatlan anyagi elemek és folyamatok, nem tűnik úgy, hogy a legfelsőbb rendű létezők volnánk!

 ~ Ez elég logikusnak tűnő felvetés! E meglátás ez esetben, a személyes léten felül, egy még magasabb szintű személyesség létezését feltételezi, mint forrást, mint fenntartót!

 - Na erre most én mondom hogy: hm!! És hozzáteszem: sok sikert e visszanem térő úton! -

 Az öreg elnyomta cigijét, majd nagy mosolyogva tovaindultak teendőik felé.
 
Elárvulva, vagy otthon vagyunk-e végleg, e világban?

Ismeretlen köveken, járdarések járdáin, hangyák szaladnak félve keresőn ételt, éltet, majd munkából hazasietnek, mint én monoton, e megszokott, megbékélt, ismerős betonon.
Mi hát nagy világnézeti, háborogva, háborúzva vitázó kérdéseink!? Hisz mindenki csak haza akar menni! De tény hogy eltévedtünk. Ezekkel az érzékekkel s elmékkel, egy ilyen süppedő világban, ez nem is nehéz! Döntéseink bukása, hogy a múlandóban akarunk öröklakást berendezni. Innen kijutni kell! Itt ezt lehet felépíteni, ezt lehet megdekorálni. 
Hogy létezhet-e tényleg örök s boldog, tökéletes otthonunk? Ez volna a kérdés? Pusztán-e kérdés léte, fontosabb tény bármilyen tudományos felfedezésen! S egyben biztató.

E rövid röpke időnkben el kell döntenünk, valóban érdekel-e a minden! Mert nem fér bele ennyi minden!

Efféleképp dünnyögött magában a magányos városi séta. A zajban, koszos, foltos aszfalton merengő léptekkel. Mennyi ember együtt, mégis mily egyedül. Zavaró zavaros egymásra tévedő, elsiető pillantások. Taszító, bizalmatlan, kitudja mit akaró, mit takaró mások. Egymás elől elmart életeket féltő, szeretetet bérbevevő, léteket megüzletelő, erőltetett hamis köszönések. Legyen jó a napod, csak siess gyorsan, tőlem jó messze el. Se gondod, se sikered, se valód s szűnésed nem érdekel. 

Hát e a hangulat nem ihlette meg, megvilágosodást pláne nem hozott. Megunt, tehetetlen filozófiák olvadtak össze az autók zúgó füstjével, s azzal keveredtek bele a piszkossá csodált égbe. Az ember egyedül nincs, és életképtelen! Hiába akar csak egyedüli kényúr lenni saját elmebolygóján. A közös még nagyon nem megy. Önző irigység harmóniára nem képes, csak mohó állatias versengésre. E közegben igaz utat találni, és még átadni is, lehetetlenek tűnő feladat. Nem is csoda hogy sörökkel vigasztalta magát, egy egyhangú terasz asztalánál, s az sem, hogy megfordult fejében: " ha legalább egy lelkitársnak vagy effélének elmondhatnám, megmutathatnám e súlyos és ismeretlen fényű iazságdarabokat, miket furcsa mód találtam. " Alex eképp tűnődgetve, szürcsölgetve, oda-vissza, fel és elvetve spekulálgatott. " Elmerülni egy közös időmúlatásban, vagy oly hihetetlen társra lelni, vagy együtt felébredezni, nem csak az ágyban álomi álmos reggeleken, hanem igazából, Nap mögötti szigeteken! "

De csak pohárba csapódott égihabok hintázó meséi ezek. Ide oda lötykölődő mámorok elszíneződött fényjátékai. Újabb sikertelen kör. Az alkony még reményeket ötöl, de a sötét tömény, az éj hideg, a való néma, s az alvás öntudatlan.

Néhány nap múlva, a vacogós mélabús esti séta utó üzeneteként, magas lázzal ébredt. Fejében mintha a pokol táncolt volna. Gyomra kavargott, teste erőt vesztve próbált az élet után kapálózni, de inkább a másik irány félelmes lehelete ijesztgette. 

Na akkor jöhet a megszokott rimánkodás! Tucatnyi élet elhagyott imái egyszerre, összesürítve. Számtalan elhanyagolt lelki kötelesség, és megígért újabb esély, s tudta, ez is csak egy hiábavaló kegyért kuncsorog. De mit lehet csinálni. Mily nehezen elképzelhető, hogy ki ilyenkor nem így tesz, kibe, mibe tud kapaszkodni? Alex csak suttogva nyöszörgött, ágyhoz szorító mázsás szenvedésláncai alatt. Nem mintha kellett volna suttognia, hisz ki hallaná? Aki esetleg, ismét, megsegíthetné, ő a gondolatot is hallhatja. Még azt is amit mi sem, noha mienk.

" Miért?! Miért kell, miért van, miért létezik a szenvedés?! Fájdalmas fulladozó testben hánykolódó kiúttalanság! Miért kell, mikor lesz vége, mikor lesz soha többé?! Mikor lesz, nem létezett sohasem?! Nekik sem! Még ha újra kijutok is a kínok labirintusából, újra a Naplegyezte parányi napok tisztására, és talpra állhatok pókszőtte egyensúlyán, csak csoszoghatok tovább kósza bábként, mégnagyobb és sötétebb szakadékok felé! És ha van is kegy mi végleg mentene, mit ér, ha a többi vakon megy bele?! Ha kínjaik visszhangja örökké kísér?! Ők vagy én, mi a különbség?! Egy olyan fantasztikus szituációban mint lenni! E végtelennel pimaszkodó tudatos kalandban, e szeretettel viaskodó személyes vadonban! Ahol gyötrelemnek és félelemnek, ártásnak és bántásnak, torznak és tébolyultnak, erőszaknak és halálnak még elméletben sem szabadna léteznie! Hogy lehetnek? S hogy lehet lehetetlen ezek nélkül lenni?

Rendem, rendben! Oké, oké! Te nem hibázhatsz! Sem hiányod nem lehet a tökéletlen, a torz, a kegyetlen! Kizárásos alapon én vagyok a hunyó. És sejtem, hogy jó ideje hunyorgok már vágyad eltéríthetetlen, de végtelen szeretetben kérő ragyogásában! Csak irigyen és szemtelen nézek szemed elkerülhetetlenségébe, mit csak úgy valószínűsítünk, hogy valóság. Csak sötét tétlen, űrbe mutató, ürügyet kutató, elfordult, elferdült szemlesütés mindez mit teszünk.

Hát jó! Legyen! Legyek! Megteszem! Könyörgök, és büszkén szégyenlem! Had legyek tanítványod! Kérlek tégy taníthatóvá! Had értselek. S had ne sértselek! Én, kinek félresikerült majdnempótólhatatlanságát, barátként, egyszer majd tán elfogadod."

Befejezvén fohászát, mély öntudatlan álomba zuhant. Reggel magához tért, felült az ágyon, s fellélegezve újra egészségesnek, energiával teltnek, s mi több, boldognak érezte magát! Az elme persze rögtön rávágta: hála isten az erős gyógyszereknek! De Alex csak kinevette. Tudta, hogy most kemény kanyarok várnak rá! Instrukciók az abszolúttól s öröktől, búcsú a söröktől, és a stúdió kertjében közkedvelt köröktől! Mindattól mi lelassítja és visszaaltatja. Nagy figyelemmel kell lennie, mert jelek és elrendezések jöhetnek a forrástól! 

 ~ El kell jutnom hozzá! Ez lett most fő küldetésem! Nála lesznek feladataim, életem szerepei! - Ezzel a céltudatossággal tért vissza a hétköznapok ritmusába!

TÜRELEM ÉS KITARTÁS

Csakhogy ezen anyagnak nevezett szövevényes energia és természeti rendszer, nem lebecsülendő ellenfél, erő és intelligencia! Nem lehet csakúgy egykönnyen kijátszani! Hogy én most azt mondom benne, hogy én most jobbra akarom menni, és az úgy is lesz! Mert 5 perc múlva azon kapom magam, hogy már megint balra megyek és félrenyelek! Egy gigantikus és felfoghatatlanul összetett, kegyet szándékosan nem ismerő univerzum ez, ami tudja mi az hogy tudat és kegy! 

És sajnos és nyilván így kell lennie, de az a dolga hogy lehúzzon, elsüllyesszen, elzüllesszen bennünket. Nagy vállalkozás, merész tengerész ki szembeszáll a sodrásával! Mégis mindenki fő feladata! 

Alexnek sem sikerült mindjárt az első kanyar. És még egy jópár nem. Az emberre ugyanis rendkívül erősen hat az emberi társaság! Ez a fő formáló erő! Így nem meglepő, hogy megint a kertben találta magát a vidámkodó, elmében röpködő kollégák között, pohárral a kezében. Nem felejtette ígéretét, tudta mi a tét, hogy el kell indulnia a valódi józanság felé, át a megtisztuláson, túl még a megszokotton is, az oxigén átmeneti, embernek nevezett szenvedélyes és lerágott mámorán! De majd holnap kezdi, reggel korán. 

Így is tett. Letisztulva és magányosan szétunt szívvel meditált a semmin. Vagy inkább csak a tehetetlen elme poros faliképein. Majd felpattant, fellázadt és felöltözött. És hozott pár sört. Na így már jobban ment az elmélkedés, és ha nem is emelkedés, legalább élvezetes! Még némi gondolat lefirkálás is történt.

" Fakó falu, sárga fényű, lámpás reggelek. Hűvös pihenőnapi félmegébredések. Mélyszürke külvilágban fröcskölő, távoli autók zaja. Szürcsölő, füstölő, múlandót ölő, időben térben s egyebekben szabad gondolatok! 

Délkörül teljes felébredés, a pislákoló égre meredés, remény keresés, takarítani még nem akarás, de talán már van kilátás!    Na ez a spiritualitás! "

Két év telt el a Himalájás kaland óta. Akkor és ott megértette, mily végtelen csoda maga a puszta tény, hogy létezünk! Majd vállon lökte vállával egy oly távoli, de mindenütt ott lévő, mindent elsöprő, legfelsőbb tudás, ki mégis csakúgy fütyörészve, mosolyogva súgta oda: Mit ér bármilyen csoda, egy csakcsoda világban, ha nincs kivel megoszd!? 

Ám azzal is újra és újra szembesült, és feladta minduntalan beleunva, még mámorok lázában lázadó elmével, hogy ez az abszolút magány és űr a legnemesebb emberi kapcsolatokkal is, csupán tünetkezelés, de gyógyíthatatlan. A megoldás nyilvánvalóvá válva, kimondhatatlanul, s határtalan türelemmel csak sétálgatott tovább szívében, azon keresztül s mindenfelé, mindenkor, mindenkiben.

 ~ Bár mondhatnám hogy minden hit és vallás jó, mert csak-csak oda jut ahová kell. De biztos nem ilyen egyszerű. Lehet, sőt bizonyosan ott van az igazság egy darabja mindenütt, de emberöltők sem elegek e puzzle összerakására, főleg az eredeti kép nélkül! A visszaélés és csalás, a tömeg agymosás pedig még rosszabbá teszi az elferdített és eszementté tett eszméket. Az igazsággal való visszaélés rosszabb, mint a nyílt ateizmus és materializmus, vagy az egyszerű, állatias tudatlanság! Ahogy egy régi bölcseletben hallottam: az igazi méreg a tej, amelybe beleivott a kígyó! Mindennek ellenére a szeretet valódi próbálkozása is mindenütt ott van, s ez akár lehet legfelsőbb kegy adta, végtelen szerencse okozója is! Ám legesélyesebben: számtalan halállabirintus, sok-sok kiküszködött bűnhődés, vöröslő sárban térdeplő, reménytelen sötét füstök és ködök, szétoszló utolsó pillanataiban feltündöklő ő! 

Csakhogy nagyon nem így kéne intelligensen kapcsolatot teremteni a legfelsőbb igazsággal! Ezt biztos, hogy senki nem így kérte! Ezért kell elutasítanom mindegyiket, a megannyi vallást és nézetet, mi embertől ered, vagy rajta keresztül tévelyeg! A saját elméleti elmeéleteimet is beleértve! Meg és be kell látni, hogy létezünk, a teljes abszolút igazság is létezik, hinni pedig abban kell, hogy elérhető, s hogy az egyetlen megoldás a tökéletes menedékre! És abban, hogy csakis ő adhatja át saját magát! Nincs más út, nincs más út, nincs más! 

De hogyan közelítsek feléje, hogyan vegyem rá, hogy szóba álljon velem! Ez most mindenek feletti nagy kérdésem! Vezeklő, de türelmesen lenyugvó állomásom itt, e tudhatatlan és üresnek tűnő, magánnyal teli valóság, e csöpp és pillanatnyi szigetének várakozó padján. 

Üzenj! Jelezz! Figyelek! Hiszek! Neked! Csak Neked! -

Újabb kanyar a megértés útján, majd egy újabb megfáradás. És megpihenés a bár teraszán, egy véletlenül odaalakult asztalnál, egy még nem elengedett pohárba kapaszkodva. 

A személytelen mindenség vízióját próbálta kivetíteni a hűvös tekintetű fakó fényű elköszönő égre. Ám a múlandóság iszonyú tehetetlensége nyilalt bele tudatába! Annyi emberiségnyi mindenféleség illan semmivé. Annyi valaki senkivé. Nincs menedék, otthon, mi végleges, ragyogó, és naná hogy szerető!? 

Aztán a fájdalmas magány és értelmetlen lét ellen tiltakozó szívmélye harsant fel benne! S rázta le e tudatlan félelmet! 

"~ De nemám! " - Kiáltott némán, s mosolygó daccal ezen ostobaságot gyűrve össze.

Majd felizzó szívvel, tisztuló értelemmel italát emelte mint büszke vitéz a nagy csata előtt. S mikor épp ivott volna, egy piciny lepke röppent bele sörébe. Ujjával kimentette, s az asztalra helyezte szárítkozni. Nézte. Sajnálat és együttérzés fogta el. Talán nyert egy kis időt e parányi lélek. Vagy talán nincs is mit nyerni itt. Szalmaláng fényeinkkel egy ekkora sötétben, mit is érhetünk el, mit is érhetünk? Ilyenek volnánk hát mi is? Parányi lepkék egy olyan mámorűrben fuldokolva, mely sosem lesz élhető!? Eltévedt vágyak, rossz lelki döntések hiába oly nagy hévvel megragadott, evezett, száguldott, s alámerült óceánjában?! Itt sosem lesz otthon, megmaradás, mégkevésbé igazi boldogság! Csak egyetlen esély, egyetlen kiút van: ha valaki kiment innen bennünket! Csak egy cél lehet valódi értelemmel bíró: a megmenthetővé válás!

Nagyon úgy tűnik, a legfelsőbb gondviselés, ki nyilván gond nélküli létet kíván, pontosan emiatt nem akarja, s tán egy ponton nem is engedi, hogy itt ragadjunk. Hiába kapaszkodunk ilyen erősen s görcsösen vágyálmaink süllyedő hajójába, egyszerűen nem teheti! De legalább meghallgatnánk, ha valahogy megtudhatnánk mit is szeretne mutatni, adni nekünk!

A VÁLASZ

A városi parkban sétált. Meleg koraősz volt. Magányos, padon figyelő, gondolatot érlelő, letisztult fényü miliő.

 ~ Na jó! Hát belevágok! Meghoztam döntésemet! -

" Magába látó mély lélegzetek, idő, tér, s örök figyeljetek! Fák, nők, kutyák siessetek, mert én most messze megyek! "

 ~ Szóval egy legfelsőbb, meg korlátlanul határtalan mindenható lény, ki személyebb az örök egyéni léleknél, és naná hogy odakiáltom neki nagy bátor hittel, és szenvedélyes szemtelenséggel, hogy:

" Héj!! 

Kérlek fogadd legmélyebben is méltatlan tiszteletemet, és vele nevetséges hódolatomat!! Tudom hogy nincs neked szükséged semmiféle prófétára, szentírásra, egyházra, sem jelmezes parádékra, okoskodó teológiákra, vakoskodó filozófiákra! Nincs szükséged mások szájára ha mondani akarsz valamit! Neked, ki végtelen szájakat teremtesz csettintéssel! Olyanokat, kik sosem érnek végére újabb és újabb dicsőségednek! Nincs szükséged arra, hogy higgyünk benned, s mit neked ha nem hiszünk! Nincs szükséged semmiféle teremtésre! Sem ily összetákolt univerzumra, sem ilyen hitvány lélekre mint én!

Csak nekünk van rád! 

Nekünk csak rád van! 

Megértettem, s léted küszöbére teszem az enyémet, ami mindig is a tied volt.

Ha úgy döntesz indokolatlan vicces hangulatodban, vagy végetvető szánalomból, vagy végtelen szeretetből vagy ahogy csak kedved tartja, kérlek válaszolj, te egyetlen, ki mindentől független vagy, s ki igazán vagy!! "

Leszámívta, hogy szívét szokatlan érzések borították el, különösebb égi jel vagy hasonló nem válaszolt. Felhőből egy ' Szeva ' , vagy valami ájulásos látomás. Hiába fürkészett ilyeneket.

Másnap ismét a parkban sétált. De sehol semmi. Fák, nők, kutyák. Megszokott felhők, s ugyanazok a gondolatok mint mindig. Unalmasak. Ropogó kavicson merengő, zsebretett kézzel töprengő, lehajtott fejü séta sem segített. Vagy mégis?

Egy pad felé közelített, amin egy fiatal nő ült. Ahogy közelebb ért hozzá, felfigyelt érdekes öltözékére. Keleties stílusu, mintázatu, hosszu, földig érő, haján fejkendőben végződő. Ilyet csak Tibetben látott. A lány egy vaskos könyvet olvasott. Alex mégjobban lassított, hogy szemügyre vegye e különös hölgyeményt. Ahogy odaért, a lány ránézett, és mosolyogva bólintott. Alex vissza köszönt majd megtorpant. Hirtelen felismerte a lányt akit az operaházban látott. Hebegve szólalt meg:

 ~ Mily érdekeset olvasol? Ha nem veszed tolakodásak kérdésem?

 - Nem dehogy! Ez egy több mint érdekes könyv. Kérlek foglalj helyet, és mesélek róla!

Angelinek hívnak, és vaisnava szerzetes vagyok, és egy elképzelhetetlenül ősi, de igazából időntúli lelki ösvényt követek, melyet bhakti jógának hívnak, ami annyit jelent: a szeretet útja, vagy másnéven: odaadó szolgálat. Ez egy igen bizalmas és ember által érintetlen, szennyezetlen, makulátlanul tiszta tanítás.

Alex ledöbbent képpel kérte, meséljen a lényegéről:

 - Voltaképpen arról szól, hogy milyenek vagyunk, ha nem ilyenek vagyunk. Ha eredeti, örök, tiszta, önzésmentes és odaadó lélekként élünk. Ez az állapot egy kapcsolatban jön létre, illetve ébred fel. Az eredeti, legfelsőbb lélekkel való szeretetteljes kapcsolatban, amely egyénre szabott, mindig létező, s csupán eltemettük az anyagban való vándorlásunk során. Mindezen megértéshez és megvalósításhoz újra meg kell ismernünk őt, valamint a fejlődés folyamatát. Ehhez elengedhetetlen a teljes és hiteles tudás, melynek főkulcsa, a legfelsőbb konkrét személyének felismerése, és az ő közvetlen tanítása a világ lényegét és saját magát illetően! A második főkulcs, az örök világban is kiemelkedő lelki tanítómesterek gyakorlati útmutatása! A harmadik, a fejlett szinten álló tanítványokkal való társulás, akik segítségével folyamatos inspirációt és fejlődést tudunk fenntartani! A negyedik pedig, a saját lelki fejlődésünk függvényében, továbbadni más kereső lelkeknek az odaadás tudományát! 

Ez egy olyan legfelsőbb tudomány, amit még az örök és tökéletes lelki világban is tanulnak és fejlesztenek!

 ~ Hát szóhoz sem jutok. Ugyanis valóban ezt kerestem! S talán vele együtt egy ilyen barátot is.

 - Neked ajándékozom e könyvet! Olvasd nagy hittel és tisztelettel! És ha sorsunk irányítója is úgy akarja, még találkozunk!

 ~ Rendben, s hálásan köszönöm bölcs szavaidat! -

Elköszöntek egymástól.

Alex fokozatosan végig olvasta, apja szavaira ügyelve, miszerint e könyvet tudni kell kinyitni. 

Sok dolgot valóban meg is értett a világot működtető erők és mechanizmusok lényegéből. Ám azt, hogy voltaképp miért létezünk, mi végső értelmünk, nem látta, nemigen értette még meg!  

Sok mindent kellett feldolgoznia, de abban biztos volt, egyedül nem sok esélye van. Érzelmei erősen Angeli felé kezdték sodorni. 

" ~ Azt mondod, üzened: odaadó szolgálat! De mi sem önzetlen lemondásra, sem szolgai meghódolásra nem vagyunk képesek. Se kényszer, se muszáj nem vesz rá, mindegy mily parányiak és elesettek vagyunk! Gyűrhet a sors össze, morzsolhat a halál szét annyiszor minket! Hogy alázatos szolgák legyünk, hogy szabad vágyszárnyainkat tépjük felsőbb hatalom óhajára, nem vagyunk hajlandóak akarni! Nem tudjuk elfogadni, nem értjük okát az ilyen kegynek. Nem fogadja el e kemény szív, ez a tudatlan öntudat, hogy ez vezet a tökéletes boldogsághoz, a tiszta tudathoz, a valódi szabad létezéshez!
Ez ennek az emberiségnek, de sem egy másiknak, nem elképzelhető megoldás!

De én megteszem mégis! Meg akarom tudni hogy mit akarsz mondani és mutatni! De legfőképpen azt: 
ki is vagy Te valójában!

(  Folytatás a következő bejegyzésben! )


 
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!
zivatarfelho · 2 hete
Imadom...